Posztmodern

• Kommunizmus
• Hozzászólás a Posztmoderm Amerikában konferencián
• Hozzászólás a Kód és rettentés c. konferencián
• Recenziók Pethő Bertalan 1990-2002 között megjelent könyveiről
• V. I. Lenin posztumusz rácsatlakozása a Magyar posztmodernre
• Halottkém
• Padlón
• Demokrácia
• Jó európai
• Válság és Lélek
• Posztmodern magyar széphistória
• Marxizmuskritika
• Megemlékezés Pethő Bertalanról

Megjelent Határ-kerülés. Pethő Bertalan hetvenedik születésnapjára c. kötetben. Platon Kiadó, 2007.

PADLÓN (ontológiai malaszt)

Ha eléggé nagyra állítanám a margót, vers lenne. Kb. hét centinél van az irodalmi átbillenés határa. De nem akarok költő lenni, bár a gép nagyon csábító. Tudom, eredendően határos lény vagyok. Egy Vég-lény. Akármerre indulok, végem van. Befelé is, kifelé is, odaát is, ideát is. Na nem mintha lenne olyan lény, amely nem eredendően behatárolt. Mind Végek vagyunk, mint a rőfösnél. Világvége. Millió Végnyi világ. De mintha mégiscsak járna közöttünk egy végtelen lény. Az, aminek képzelem magam. Ő a virtuális realitás szentlelke. Animus sanctus psychedelicus. Hittel teli. És eredendő. Nem kell hozzá se szilícium, se villany, mégis világlik. Minduntalan reluceál. Tükör volna? Nem hiszem, mert én magam sem vagyok valami fényes. Matt vagyok mióta mattot kaptam a saját médiumaimtól a saját képembe. Lehet, hogy már sohasem fogok csillogni, de az utolsó gyertyát a remény fújja el. Azért ez nem K.O. volt, csak PoMo. Posztmodern. Mindenesetre padlót fogtam lágy huppanással. Alighanem innen a fény: padlófény. Suviksz. Korábban Istent képzeltem határtalannak, de Istent már nem képzelem sehogy sem. Szerény vagyok, mint a templom egere. A képzeletem azonban továbbra is szabad, határtalan, de ha csak a képzeletem szerint cselekszem, akkor annak pusztulás a vége. Ez tapasztalat, nem képzelődés. A végtelen szabadság maga a vég. Mégis sokan szeretnék. Én nem. Azok szuicidofilek. Ez a szó a mondhatóság határán túlról esett ide. Lehet, hogy mégis van valami odaát? Az eredendő határaimon túlról nem lehet információm, sőt magáról a határról sem tudhatok, mert nem tudhatok arról, hogy van e valami, amit nem érek el miatta, meg hogy van-e egyáltalán odaát, mert az elérhetetlen. Ha csak meglátnám, megfognám, de sötét, mint az abszolútum. Ahol határ van, ott Túlnan is van, ahol Túlnan nincs, ott határ sincs. Amiről tudunk, az Innen van, amiről meg nem tudunk, az nincs. Itt szokott megállni az eszem. De hát akkor miről beszélek? Amiről szó van. Másról nem, ez a mondhatóság határa. Nem esik egybe a globális falu határával sajnos. A világ nem szókincs kérdése. Helyesbítek: a világ szókincs kérdése. A tudatiról van szó. No meg a létünkről. Ha megnevezem van, ha elhallgatom nincs. Ilyen egyszerű a teremtés idelenn. Ez a gyakorlat Vlagyimirtől ered. A nagy műveltető, akit kineveztetett az lett, akit elhallgattatott az nem lett. Soha többé! De akkor ők voltak többen. Illetve mindig is ők voltak többen, azóta is, csak most mások a szokások. Kevésbé műveltetnek per pillanat. Én viszont egyedül vagyok itt a széles határban. Nyakig internoszeptálisan, de a transzszeptálisra kacsingatva. Peremhelyzetben. Nem kisebbségben, hanem egyedüliségben. Már meglegyintett a szingularitás lehelete. Eszem ágában sincs a határokon túlra nyomulni ezek után. Ott sem olcsóbb semmi. Én megelégednék azzal, ami Innenről adódik, és ami néha a Túlnanból pottyan, csak megússzam ép bőrrel ezt a határsértést. Már a diszkurzív tudat határa sem érdekel, pedig arról azt mondják, hogy fenséges, és hát eredetileg ezért jöttem. Nem vagyok képes rátudni a határaimra. Már nem is akarok. Amiről tudhatok az a vágyam, és amit érzek, az kielégülés vagy csalódás. Ennyi elég is. Ha azt mondom határ, az azt jelenti vesztettem. Az eredendő határ pedig azt, hogy szerény vagyok, vagy azt, hogy nincs kedvem tovább csinálni. A vasfüggöny, az aztán határ a javából, mert tudjuk, hogy van élet odaát. A vasfüggönyre nem nehéz rátudni. Rászáradni sem. Újabban betonból épül. De hát ma már minden más, csak az Építész ugyanaz. Ő is egyedül lehet. A mások földjén az egyetlen azonos. A mátrix terjed. A határ médium, a betonhatár betonmédium. A határ nem azonos a fallal, a fal nem követi a határt. Most már tudjuk, hogy merre hány méter. Jó, hogy vannak médiumaink, mint ahogy jó, hogy vannak háziállataink is. A háziállat is médium, a biológiai alcsoporthoz tartozik. A vadállat viszont nem médium, hanem szuverén. Én nem vagyok vadállat. Szeretem az állatokat, amiképpen a médiumokat is. A médiumaink megkönnyítik a dolgunkat, tágítják a határokat egy bizonyos határig (a határ sem határtalan), ahol aztán gellert kapnak. Ettől kezdve a médium röpte kiszámíthatatlan. Ez van most. A postagalamb bezzeg nem tett ilyet. A posztmodern médiumok fordítva működnek: belemásznak a képünkbe, suttyomban kicserélik a valóságosat a virtuálissal, és szűkítik a határokat. Pedig nem ezt ígérték. Vagyis nem ezt ígértük magunknak. Posztmodern postagalamb nincs. Modern se. A galamb evolúciós zsákutca. Kulturálisan mindenképp. Csörög a mobilom. Végre történik valami. Vibrátoros orgazmikus érzés. Csúcs. Kapásom van, jelet fogtam, de embert nem, inkább padlót. PoMo human touch. Állítólag sokaknak elég ennyi. Én ezt nem hiszem el, mert magamból indulok ki, a saját határaimból, amiket kezdetektől fogva hurcolok magammal. De az is lehet, hogy ezek már nem a régiek, hanem velem együtt fejlődtek. Először odafelé, aztán visszafelé, de mindkét esetben előre. Ilyen a Haladás. Töretlen, csak az iránya változik. Persze az is lehet, hogy a határok cipelnek engem, ez a működésük. Határ-mint-médium. Mindenesetre veszek még egy mobilt, amelyikben már kép is jön. Padlókép. A transzcendensből küldöm magam padlóra a mobilomon keresztül. Kicsit koppan, de nem fáj. Rugalmasak a határok itt a padlón. Műanyag-padló-szőnyeg-bombázó vagyok. Vagyis egy virtuális poratka, de szabadságom teljes tudatában. Allergén szabad gyök. Hadd jöjjön, aminek jönnie kell. Médiumok Innenről, ideák Túlnanról. Amikor találkoznak, én nem szeretnék jelen lenni. Létemet áthúznám kereszttel, de technikailag nem tudom megoldani. A keresztem leírhatatlan. A Word-ben ilyen nincs. A world-ben viszont csak ez van. Ha hiteles akarnék lenni, áttelepülnék a winchesterre. Mégis inkább maradok száműzetésben itt, internoszeptálisan. Boldogok a médiumaikban szegények. Itt már ismerem Martint, a mixert. Ügyesen keveri a Lét. Ha lenyelem a tántorodójává válok, bár amúgy sem vagyok valami délceg. Magyar orvos vagyok. Én ahhoz szoktam, hogy nekem a lét borítékolják. Én vagyok a medicina zsebese. Rendszert váltok, köpenyt nem. Meg van a magamhoz való eszem. Most szálljak ki, mikor az üzlet gyarapodik? Most, mikor végre sikerült lebontanunk a határt egészség és betegség között? Én vagyok a legerősebb láncszem. Mögöttem a gyógyszergyár, előttem a beteg. Tudom a dolgomat. De azért titkon mégis csak szeretnék yuppie lenni. Ő a PoMo etikusa. Kését nem a gonoszság vezeti, hanem az unalom. Fenséges. A gazemberek ideje lejárt, a jövő a yuppie-ké. A modernben Isten meghalt, a posztmodernben az Ördög is. Már Ph.D-zek cinizmusból. Nem könnyű, kicsit régi vágású vagyok. A fonendoszkóp mellé beszereztem egy törzsökverő bunkót is. Két-szeres lettem. Multiplex személytelenség. Nem szeretem, ha azt mondják: halál a multikra. Szeretnék még élni egy kicsit a lehetőségekkel. Oda, vissza. Határtalanok a lehetőségeim elvben, de csak két kezem van és egy nemi szervem. Mi több, végbelem is csak egy van. Átélésem kútja könnyen bedugaszolódik. Tantaloid szituáció. Én vagyok alul. A padlón. Ez az én posztom. A civilizátummal szeretkezek. Nekem jó, neki mindegy. Már elhidegült. Én még meleg vagyok kissé, ebben látok némi fantáziát, sőt politikailag is előnyös. A végbelemből kovácsolok erényt a törzsökverő bunkó segítségével. És lám működik. Az anus nullagenerációs technikai médium. Testszeres-szaros. A civilizátumot nem zavarja, dagonyázik benne(m). Én sem vagyok finnyás, bár a helyzetem kicsit gázos. A fekete lyukból állítólag nem jön ki semmi, de hát akkor mi ez a szag? A PoMo-ban már a fekete lyuk sem az igazi. Az Ideák veszendőbe mentek. Az asztrofizikához egyébként nem értek, itt a padlón nincsenek csillagok. Eredetileg hetero vagyok, csak ritkán bi. A minap fölszedtem egy nőt, de otthon, lámpafénynél kiderült, hogy az egy szingli. Pedig annyira hasonlított. Lehúztam a vécén. Kicsit nehezen tájékozódom a világban, de hát csak azt használhatom, amim van. A határaimba kapaszkodom. Rájöttem, a határ működésre fogható. Azért nem szeretném, ha észrevennék, hogy magamhoz nyúlkálok. Szeretek plázába járni, főleg karácsony táján. Szeretek tocsogni a szeretetben. A plázák hányják a szeretetet, mi Vég-lények pedig ebben az okádékban caplatunk önfeledten kirakatról kirakatra. És nekem ez tényleg tetszik. A fiatalságomat idézi visszájáról. Vettem egy teknőt. Jakuzzisat. Letettem a padlóra, ahol lakom. Boldog vagyok benne. Naphosszat ázok a langyos folyadék gyülemben. Többnyire én vagyok a felülúszó, de hosszabb tartózkodás után egyebek is fölbukkannak. Szeretek alámerülni benne, de azért nem hiszem, hogy alávaló lény lennék. Átélésem dionysosi. És szeplőtelen. Lanyha apokalipszis. Tudom, a vizes teknő pontosan olyan, mint az anyaméh, de már nem szeretem a pszichoanalízist. Egy időben jártam analízisbe, de mikor rájöttem, hogy a szájamon keresztül akarják az egész tudattalanomat kianalizálni, akkor kicsit megijedtem. Fölajánlottam az analitikusnak is a végbelemet, az mégiscsak tágasabb, de nem élt vele. Végül otthagytam. A langyos vizes teknő az én internoszeptumom. Ide internáltam magam kódjaim szerint. Néha kiülök a szélére. Ez a transzszeptális létbeli kiruccanásom, se nem padló, se nem víz, de kicsit kényelmetlen és nem is biztonságos. Én már nem filozofálok. Mások se, csak úgy tesznek. Neopragmatista lettem: nem gondolkodom, tehát jól vagyok. Ez a túlélési mentalitás. Az Átélésemre hagyatkozom. Régebben diszkurzíve tagadtam a diszkurzivitást, de rájöttem, hogy a jakuzzi közelebb áll hozzám. Apám még fegyelmezett volt. A transzcendentálék mentén haladt. Ha kellett ő materialista dialektusban is tudott beszélni. Ezt a nyelvet egy világ-proletár-polgár találta ki, de nevét nem merem ide írni, mert vírust rejt. Pontosabban egy férget. Programja, az Eredendő Aljasság XP, mindent töröl a memóriából, végül még önmagát is. Ez biztosítja túlélését. Apám nem élte túl. Én viszont itt lubickolok. Ázalék vagyok, de büszke. Szerintem a béke a legfontosabb. Meg a barátság. Jusson mindenkinek érdeme szerint. Konzervatívoknak konzervet, liberálisoknak liberót. Aztán majd a liberó tartalmát konzerváljuk a megbékélés jegyében. Ha átélem ebből lesz az átéléskonzerv. Hiteles fénykép rólam. Így látnak engem a liberálisok. Bezzeg Mást nem így látnak. A liberalizmusnak nincs határa, de a liberónak van. Túlcsordul, mint a szív, de Más a szaga. Ma már más a Más, mint más korban. Ha főnévként használjuk, akkor nagybetűvel írandó különben baj lesz. Mindig Mást jelöl, sohasem tudni, hogy éppen mit. Ugyanakkor igévé is vált. Ikes igévé. Én másom, te másol, ő másik stb. Vagyis hát én nem, mert nekem ez nem megy. Nincs hozzá software-em, de lehet, hogy hardware-em se. Wetware-em az van az agyam helyén, de az is száradó félben. Túl sok benne a száraz tény, úgy próbálom fölvizezni őket, hogy alámerülök a teknőben. Agymosás direktbe. Sokat segítenek a tömegkommunikációs médiumok is. Számomra az az igazi kikapcsolódás, ha bekapcsolom a tévét. Automatikus tévém van, távirányítót sem igényel. Ötven másodpercenként magától vált csatornát körbe-körbe mind a százat. Hat óra elteltével pedig elektrosokkal hoz vissza a kómából. Megváltóáram. Sose csal meg, nagyon szeretem. Szívesen élettársamul venném, de állítólag nem él. Ha tehetném kyborg lennék. De nem megy. Az a baj, hogy az anima minima alá nem vagyok képes ereszkedni. Tudom, hogy nekem is jogom van a mesterséges demenciához, de képtelen vagyok élni vele. Pedig ez most a legmenőbb. Így bizony szalonképtelenné válok. Gyártási hibára gyanakszom. Apám lehetett a ludas, mikor létemmel csőre töltve enterezett. Rossz pillanatban történt, de most már nincs mit tenni. Ha Mással csinálja Más vagyok. De legalábbis fele-Más. Így viszont teljesen azonos lettem, ezért vagyok egyedül. Az azonos makacs fajta. Egész országunkat körülmetélték, mégsem lettünk Mások. Csak egy kicsit. Mások képesek összecsapzódni csimbókba. Manapság a csimbók-lét előnyösebb. Néha megborzongat a gondolat, hogy klón vagyok. De jó lenne! Persze azonosakat fölösleges klónozni. A Más viszont, ha klónozzák azonos lesz, ezért irtózik tőle. Elveszíti a másságát, ami az azonossága. Voltaképpen. Kicsit fáradt vagyok. Az a munkám, hogy lelki zavaros emberekkel beszélgetek naphosszat. Amazok szavaimtól remélik lelkük megváltását, mert nekik szűkek a határaik. Pontosabban a korlátaik. Pedig én is korlátolt vagyok rendesen, de ők még nálam is jobban. Folyton korlátokba ütközöm, már csupa lila pukli a homlokom, de sohasem tudom melyikünkébe. Végül is mindegy. A nagyobb baj az, hogy képtelen vagyok megkülönböztetni a védőkorlátot és a zárókorlátot. Ha sikerül elbontanom mi történik? Kiszabadul, vagy beszabadul? Félek. Visszaadnám a diplomámat, de már nincs visszaút. Otthon aztán órákig fekszem a padlón, majd irány a teknő. És a tévé. Azért szeretem az életet. Ritkán bár, de járok színházba is. Olyankor a teknőből leeresztem a vizet. Művészetbarát vagyok. Műértő is. Én továbbra is hiszek a szépség örökkévalóságában, és nem vagyok sznob. Spontán megérzem például, hogy a performance művész szellentése kultúrkincs, de a közönség soraiból ugyanaz illetlenség. Az egyik fenséges, a másik közönséges fing. Már nincs identitászavarom se. Médium létemmel tisztában vagyok, beletörődtem. A komornyik is médium, a katona is, a proletár is. A proletárok szuverének akartak lenni. Elhitték, hogy lehetnek. Kyborgok lettek. De nem szilíciumosak, hanem olajosak. Azóta is olajozottan működnek, csak legyen, aki lenyomja a gombot. Lesz, de meg kell várni, amíg leülepszik ez a vihar utáni vörös por. Aztán kezdődhet megint. A meteorológusok szerint nekünk már nincs sok hátra. Jól érzem magam a padlón. A padló határtalan, csak jó szögből kell elkapni. A teknő viszont otthonosabb. Az a baj, hogy a legyek is kiszagolták. Vettem légyirtót. Világmárka: „NE LÉGY” genocid spray. Állítólag ez is Vlagyimirtől ered, de posztmodernizált változat. Ezzel szemben még nem fejlődtek ki rezisztens törzsek. Soha nem is fognak. Hullaszag nélkül pusztítja el a genomot, beolvasztással. Állítólag emberre is jó. Én még nem próbáltam. Gömbölyű formára gyúrja a rovarokat, gombócosít. Szaknyelven: globalizál. A gombócnak nincs határa, csak felülete van. Ezért szabad a gombóc-lét határtalanul. Van viszont felületi feszültsége. Jó nagy. Ez tartja össze. A szakértők szerint nem szappanbuborék, de én ehhez nem értek. Szerintem a gombócosított legyek nem nyújtanak szép látványt, de a többségnek tetszik. Suttyomban lehúzom őket is a klozeton. Vénségemre, magányomat oldandó beszereztem egy kacsacsőrű emlőst. Ontológiai malaszt. Ő az én csatlósom, én meg a civilizátumé. Alkata alapján elneveztem Szinglinek. Szerencsére nem érti, különben megsértődne. De néha az a gyanúm, mégiscsak sejt valamit. Neki csak páthikus létmódja van, hiszen egy állat, nekem viszont antipáthikus is, de erre nem vagyok valami büszke. Vele szerét ejtem boldogságomnak. Házi-médium-állat-kedvenc. Domesztikált örömszerszám. Tök jó. Nincs még egy ilyen a civilizátum alatt. A padlón kicsit ügyetlen, de a kádban csodákra képes és ezt szeretem benne a legjobban. Víz alatt csak fogalmilag tudom megragadni. Néha még úgy se. Ötödik generációs technikai mimikrijével a valódiság szimulakrumának próbálja álcázni virtuális létét. De én már nem dőlök be neki. Csak azt mondom „plüss” és rögtön elszégyelli magát. Egyébként is én a nyelvjátékok híve vagyok. Ő nem annyira, de azért hajlandó néha. Nyelvem határa egybeesik tudati világom határaival. Nyelvem alapján Isten lennék, de Istennek állítólag nem volt nyalószerve. Legalábbis nem ekkora. Szerintem ebbe halt bele. Bevallom kicsit kényelmetlen egy ekkora mindenható nyelv, de hiába dekonstruálom, mindig ugyanaz marad, csak a redői változnak. Kifordítom, befordítom, mégis lingua a lingua. Ezt még apámtól hallottam, de a régi szöveg hiteltelenné vált. Kit érdekelnek már a Nagy Beszélyek? Természetesen nem járok templomba, de néha végzek lelki gyakorlatokat itt a padlón. Hasmánt. A kacsa ezt nem érti. Maharishitől tanultam. Elméleti gyakorlat, ami ha jól sikerül a szingularitásban kötök ki, aztán jöhet a teknő. Vizi-emlős-társam egyébként nagyon okos, a matematikához is ért, a pszichológiához kevésbé. Egyszer azt kérdeztem tőle: mi az oka annak, hogy ha az ideológiából kivonjuk az ideológiát, marad az ideológia? Csak tátotta a csőrét. Végül megmondtam: az ideológus lelke. Lebukott a víz alá. Úgy érzem határhoz közeledek. Végsőhöz. A szöveg saját határához, mely ezúttal egyben az enyém is. Mi lenne, ha működésre fognám? Alighanem eddig is ez ment. Kedvem azért töretlen. Minden jó, ha Vége van. Legközelebb erőszakosabb leszek. A hatalom nem akarásának nyögés a vége. Aztán csak győzzük lehúzni a klozeton.