Recenzió. Megjelent: Polgári Szemle 2008, 4. szám (okt. 4.) A minószi kultúrától a modern Európáig címmel.
Az eredeti írás:
Arpad Szakolczai:
In Pursuit of the „Good European” Identity
From Nietzsche’s Dionysos to Minoan Crete
Theory Culture & Society 2007, Vol. 24(5): 47-76
Szakolczai Árpád
A „jó európai” identitás keresése
Nietzsche Dionüszoszától a minószi Krétáig
A szerző Írországban élő, magyar származású szociológus professzor. E dolgozatában, és számos más publikációjában az európai kultúra és identitás gyökereit keresi. Álláspontja szerint a fennkölt szépség, tisztaság (grácia) művészi ábrázolása, mely a 3,5 ezer évvel ezelőtt letűnt krétai civilizáció hagyatéka, jelzi azt az értékrendet, amely reneszánszok sorozatán át, újra és újra előtörve képviseli az európai magas kultúrát a kiábrándultsággal, nihilizmussal szemben.
Az európai identitás kutatása során elsősorban görög filozófiával, neoplatonizmussal, keresztényi értékrenddel találkozhatunk, illetve a szociális konstruktívizmus szemléletformáló hatásával. Az identitáskeresés azonban az igaz, szép és jó keresése is egyben, mely kultúrértékek fizikai kifejezése a modern gondolkodás korában feledésbe merült. Ez a probléma sohasem volt olyan fontos, mint ma, amikor a valóság kinyilvánítása törvényszerűen összekapcsolódik a kriticizmussal, a torz, a csúf képzetekkel és a szenvedéssel. Korunk gondolkodása, mely Freud és Heidegger munkáiban sűrűsödik össze, inkább foglalatoskodik a halállal, mintsem a születéssel. A reneszánsz hagyományaiból nem Leonardo és Raffaello kecses, elegáns ábrázolásmódját követjük, hanem Michelangelo rögeszméjét Krisztus halott testéről.
E tanulmányában Szakolczai az ókori görög hagyomány jelentőségét emeli ki a keleti és a keresztény vonulattal szemben. Az ősi európai értékek keresése során nagyon régi időkig, a minószi civilizációig követi a nyomot. A minószi kultúra 3,5 ezer évvel ezelőtt tűnt el és csak legendákban él tovább, mint pl. Minótaurosz, Thészeusz és Ariadné, Ikarusz, valamint Európa eredetét illetően a legfontosabb: Európé megerőszakolása. A minószi civilizáció és az európai identitás közötti kapcsolat – bár jelen vizsgálódás csak egyetlen dimenzióra, a kellem, báj, kedvesség, mint az igaz valóság lehetséges kifejezésmódjára korlátozódik – összetettsége miatt a szerző három korábbi kutató, Friedrich Nietzsche, Kerényi Károly, Henrietta Groenewegen-Frankfort vonatkozó munkáit is segítségül hívja.
A dolgozat témája: hit a ragyogó grácia erejében, mely egy, a görög kultúrából eredő, ma is érvényes és magabiztos ellenállást jelentő forrás. Az eredetkutatás fontosságát jelzi a közelmúlt néhány eseménye, ahol a mélyen eltemetett sérelmek, elfelejtett értékek felszínre törtek, pl. az 1947-es közel-keleti konfliktus, a 1990-es Jugoszláv és Szovjet események (ide sorolhatnánk az 56-os Magyar forradalmat is – B.Gy.).
Európa kulturális dominanciája későn, a 17. századtól számítható, a modern tudomány és felvilágosodás erősödésével, a reneszánsz következményeként. Az európai, mai értelemben vett filozofikus gondolkodást, egy, Karl Jaspers által axiális kornak nevezett, i.e. 800-200 közötti időszak előzte meg, melyben a vallásos, spirituális és filozofikus gondolkodás elkülönült egymástól.
Nietzsche, a modern európai nihilizmus prófétája, és aki önmagát egy „jó európainak” nevezi, nem igyekezett értéksemleges filozófiát alkotni, mint pl. néhányan a posztmodernek közül (pl. Derrida, Foucault), hanem a jó és a rossz végpontjai között küszködött szenvedélyesen. A jó európai identitást keresve elindult egy járatlan úton. Elkülönítette a zsidó-keresztény és a görög-római szálakat, kihangsúlyozva a görög oldalt, ezen belül pedig nem a szókratészi filozófiát, hanem Aiszkülosz tragédiáit helyezve előtérbe. Tovább haladva a genealógia útján Apollón és Dionüszosz kultuszát különítette el, majd pedig azt a meglepő gondolatot vetette föl, hogy a jó európai értékek forrása a dionüszoszi átélés.
Nietzsche központi kérdése a jó európaiság mellett, állapítja meg Szakolczai, hogy mit jelent „nemesnek” lenni. Több terminust használ a nemes emberi minőség jelzésére, melyek egy komplex szemiotikai mezőt ölelnek fel. Ide tartozik az erényes életvitel, a nemeslelkűség, egyenes, őszinte magabiztosság, ösztönös képesség a helyes problémamegoldásokra, kifinomult ízlés, általános életigenlés, szemben a nemet-mondással, a bosszúvággyal, haraggal, életellenességgel, ami a modern nihilizmus forrása. Nietzschénél a jó európai egy nemes, szabad szellemű ember, szemben áll a nacionalista érzelgősséggel, képes felemelni, megnemesíteni másokat. Ugyanakkor Nietzsche értékítéleti ambivalenciájáról tanúskodik, hogy mialatt az európai nihilizmus gyökereit a kereszténységben véli felfedezni, Krisztust a valaha élt legnemesebb embernek nevezi. Dionüszoszt Zarathusrával azonosítja, a dionüszoszi értékrendet, pedig nem az apollónival, hanem a keresztényivel állítja szembe. A dionüszoszi életigenlő karakter különösen látványos példájának tartja a szexualitás, mint a nemzés aktusa, megszentelését. Bár Nietzsche nem ismerhette a minószi civilizációt, melyet Sir Arthur Evans tárt föl 30 évvel a „Tragédia születése” című művének megírása után, a leletek Nietzsche Dionüszosz képét számos ponton igazolják.
Kerényi Károly svájci magyar emigráns klasszikafilológus, vallástörténész Dionüszosz tanulmányában megállapítja, hogy amit Nietzsche állított a görögökről, az a minószi kultúrára vonatkozóan megerősítést nyert, ám mindez nem érthető meg a dionüszoszi karakter megragadása nélkül. A dionüszoszi élmény egy vulkanikus erő, egy vihar, mely mindent elsodor, ami rothadt, romlott, fonnyadt és vörös porfelhőbe burkolva felkapja a magasba, mint egy keselyű. Első lépésben ez egy elemi erejű legyőzhetetlen életerő, ami szenvedést válthat ki hordozójában és érintettjében egyaránt. Második lépésben azonban alkotóerővé kell, hogy szelídüljön, és ekkor a szenvedés is megszűnik. Ily módon a rombolásra képes vad erő harmóniát, szépséget, eleganciát hoz létre.
Ez az átfordítás (konverzió) a platóni filozófia öröksége, Kerényi szerint minószi eredetű. A jelenség a krétai pecsétgyűrűk rejtélyes epifánia jeleneteinek kecses táncmozdulatokat lejtő alakjaiban ismerhető fel. A konverzió legszemléletesebb példája azonban a labirintus, melyre Kerényi egy meggyőző értelmezéssel szolgál. A labirintus nem egy útvesztő, hanem egy beavatási rítus szimbóluma. Az eredendő dionüszoszi élmény jellemzője a szenvedés legyőzése az alvilágba való alászállással, melyet végül a fény felé fordulás követ. Ezt rejti a minószi spirál, mint központi szimbólum. A spirál visszavezet a kiindulási ponthoz, középen a próbatételt jelképező Minótaurosszal, melyen át kell jutni a fényhez vezető úton. A próbatétel az átváltozás élménye, a döntő fordulat középen, a saját tengely körüli fordulással történik, ezután a körben járás visszafordul a fény felé. Ezért központi érték a minószi kultúrában a ragyogás, a sugárzó fény, amit istennők, papnők testesítenek meg, közöttük az első Ariadné, a labirintus úrnője, nevének jelentése: „teljesen tiszta, szeplőtelen”.
H. Groenewegen Holland archeológus, ókorkutató a minószi leletek tanulmányozása során a tudományos gondolkodással össze nem egyeztethető tapasztalatot fogalmazott meg, egy „tündéri világ varázslatának” nevezte a krétai civilizációt. Az ősi Kréta rejtélyes szellemét megfejtendő, a tudományosan korlátozott megértési módszerek elvétik a lényeget, más megközelítési módra lenne szükség.
A krétai művészetből hiányzik a közel-keletre jellemző szigorúság, a háborúk, harcosok és istenek előtti tisztelgés helyett az egyedi emberi tett dicsőítésével találkozunk. Az ábrázolt egyéni teljesítmények mögött nem találunk valamiféle érdeket, vagy előírt célirányosságot, ehelyett figyelemreméltó tartózkodás jellemzi őket, teljességüket önmagukban érik el. Egy céltudatosság nélküli transzcendentális jelenlét ábrázolása ez, állapítja meg Szakolczai.
A több mint 4500 minószi pecsétnek mindössze 15%-án találkozunk emberábrázolással, míg 65%-án állatok szerepelnek. Az emberi jelenetek pedig szinte kizárólag kultikus aktivitások, egyszerre játékosak és komolyak. A legismertebb a bikaugrás, ahol egy fiatalember a bika szarvát valahogy elkapva átbucskázik az állat hátán, és mögötte talpra érkezik, mint egy tornász.
A krétai művészet sajátságos világot teremtett meg, mely nem követi a természet törvényeit, dekoratív, lebegő alakokkal dolgozik, de mégsem látomásszerűen, hanem autentikus formákkal. Az alakok mintha súlytalanok lennének, a mozgások erőlködés nélküliek. E különös minőségre Groenewegen az „abszolút mobilitás” kifejezést vezette be. A megjelenő könnyed elegancia csak az itáliai reneszánszhoz hasonlítható.
Groenewegen értékelése a krétai civilizációról, központba állítva az élet eleganciáját (graceful life), napjainkban nagyon időszerűvé vált. Vannak persze felülírási kísérletek, leginkább a romanticizmus vádjával illetik. E kritikákat egyfajta cinikus motiváció jellemzi, igyekeznek minden emelkedettet, gyönyörűt sárba döngölni. Azonban számos kutató igazolja, hogy Evans eredeti leírása a békés és keccsel teli minószi Krétáról igazoltabb ma, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
A minószi Kréta legismertebb leletei a paloták. Ezek egyik sajátságos jellemzője, hogy nem erődítmény jellegűek. Az uralkodó nem félt a nép nyugtalankodásától, hatalma, legitimitása széles körben elfogadott volt. Nem volt szükség elnyomó intézkedésekre, az uralkodás nem hagyományokon, vagy törvényeken alapult, hanem egyfajta karizmatikus hatalomgyakorlás volt. Másik jellegzetessége a palotáknak, hogy vallási épület jegyit mutatják, de mégsem templomok, nem isten vagy a papok házai, hanem királyi udvarok. A minószi civilizáció összehasonlítása más társadalmakkal nehéz, mert a hagyományos terminusok, pl. templom, palota, uralkodó, papság nem alkalmazhatók az ősi Krétára.
A minószi vallási kultúra jellegzetes lenyomatait őrzik a pecsétgyűrűkön, freskókon, pénzérméken megörökített epifánia jelenetek. A transzcendens, a szent, az abszolút megnyilvánulásai ezek. Elsősorban nőalakok láthatók a jeleneteken könnyed, légies, kecses mozdulatokkal, hosszú szoknyában, fedetlen keblekkel. Az istennő, papnők és hívők között nehéz különbséget tenni. A hölgyek feltűnően nagy szeműek, ez istennő Európé nevének etimológiája is a görög eurosz (széles, nagy) és opsz (szem) szavakra vezethető vissza, vagyis »tágra nyílt szemű (nő)«.
A pénzérméken Európé Zeusz, mint bika általi elrablása látható, máshol amint Európé megszelídíti a bikát, valamint a töprengő (melankolikus) Európé. Szakolczai a krétai mitológia egyedülállóan fontos eseményének tartja Európé megerőszakolását. E mitológia fő elemei bekerültek a görög vallásba, Zeusz, Dionüszosz alakjába, Európé megerőszakolása pedig az athéni hatalom előtti idők legkedveltebb mitikus motívuma volt. A jelenetekben általában nem az erőszakosság dominál, Európé békésen, kecsesen ül a bikán, esetenként cirógatja. Az esemény megnevezése pedig (rape) a legtöbb európai nyelvben több konnotációt hordoz: rablás, megerőszakolás, elragadás, elragadtatás, mámor, gyönyör. A keresztény női misztikában pedig, mint isteni házasság található meg.
A krétai vallás alapjául szolgáló transzcendentális tapasztalat összehasonlítható az ókori judaizmus hagyományai szerinti transzcendentális eseményekkel. A lényeges különbség, hogy Krétán ezen események nőkkel történnek meg és sohasem vezetnek írott hagyományokhoz, titokzatosak maradnak, pl. Eleusziszi misztériumok, Dionüszosz kultusz, Európé alakja. A szerző szerint a nőiség vallásával van dolgunk, ahol a nő nem csak a termékenység forrása, hanem a kellem, báj, kegyelem hordozója. A görögök szüzesség (parthenos) kultusza pontosabban körülírja, nem egyszerűen biológiai szüzességről van szó, hanem a fiatal női lényről, aki éppen átlépett a serdülőkoron, ő a grácia megtestesülése. A nővé válás rítusa, a sugárzó bájos szépség, az obszcenitás nélküli erotika, mint a létezés isteni igazságának megmutatkozása. E kultúrát a béke, szépség, szórakozás, tánc, virágok, madarak, játékos állatok gondozása jellemzi, nem pedig valamilyen célratörő akarat, harcosság, vadászat.
A minószi civilizáció békés volta és csaknem védtelensége ellenére is meglepően tartósnak bizonyult. Félezer évig fennállt, tovább, mint a legtöbb harcos birodalom. Ezen cikk egyik fő mondanivalója, hogy Nietzsche intuíciója, melyben a jó európai identitás forrását a dionüszoszi karakterben véli megtalálni, a minószi civilizáció figyelembevételével bizonyítható, ám amely csak Nietzsche halála után került felfedezésre. Nietzsche egyik alapvető tévedése Szakolczai szerint, hogy a dionüszoszi vallást, mely mindig is a nőiség kultusza volt, arisztokratikus, harcos etikával jellemzi, szembeállítva a feminista kereszténységgel. Másik tévedése, hogy Dionüszoszt a természet és az élet erői személytelen szimbólumának tekinti. Azonban a krétai epifánia jelenetek bizonyítják, hogy a dionüszoszi kultúra vallási, transzcendentális aspektusa komolyan veendő.
Egy alapos genealógiai tanulmány feltárhatja, a minószi kultúra örökségét, a grácia, mint az igaz valóság kifejezésmódja vonatkozásában, a modern Európáig. Szakolczai itt két genealógiai hipotézist alkot. Első, hogy a modern Európa identitásforrása a reneszánsz, ami a görög antikvitás fölélesztéseként ismeretes. A görög kultúra azonban maga is egyfajta reneszánszként értékelhető, mely a minószi és mükénéi civilizációból öröklődik, a mükénéi kultúra pedig valószínűleg a minószi hagyomány reneszánszaként értelmezhető, aminek egy katasztrófa vetett véget a kr.e. 15. században. Az elegáns, sugárzó szépségnek, mint isteni kegyelemnek ilyen reneszánsz sorozata okot ad az optimizmusra, az egyébként gyakran apokaliptikus pesszimizmussal jellemzett kulturális atmoszférában.
A szerző másik genealógiai hipotézise, az Ábrahám és Európé tapasztalatával jellemezhető zsidó, illetve minószi hagyomány összehasonlítása. E vonalon azok a történelmi helyek a fontosak, ahol a két kultúra harmonizálására tettek kísérletet, pl. a korai Bizánc, vagy az itáliai reneszánsz, illetve, ahol gyökeres szembenállásuk mutatkozott meg, pl. az iszlám erősödése, a bizánci ikonrombolások, vagy a protestantizmus ébredése. Szakolczai végül arra a megállapításra jut, hogy az európai identitás a dionüszoszi és a zsidó-keresztény kultúra nehézkes, sérülékeny egységén alapszik. Szakolczai végül arra a megállapításra jut, hogy az európai identitás az utóbbi két évezredben a dionüszoszi kultúra és az ezt ellenpontozó zsidó-keresztény kultúra egységében nehézkes és sérülékeny.
2008-08-09
Botond Gyula