Hozzászólás a Posztmoderm Amerikában konferencián
A szöveg elhangzott: a Tíz év – „A posztmodern Amerikában” és itthon (1991-2001) c. összejövetelen. A rendezvény Vay Tamás (Pethő Bertalan) A posztmodern Amerikában c. 1991-ben megjelent könyve aktuális problémakörének jegyében szerveződött Budapesten, a Műcsarnokban 2001 jan. 19-én, Az Irodalom Visszavág folyóirat és a Platon Könyvkiadó rendezésében.
Alan Sokal és Jean Bricmont fizikusok könyvet írtak a „Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal” címmel, 1997-ben (nálunk most kapható). Ebben olyan, főként francia, posztmodernként számon tartott gondolkodókat kritizálnak, akik szövegeikben matematikai, fizikai fogalmakat használnak, de tudománytalanul. Néhány név a vizsgáltak közül: Lacan, Kristeva, Irigaray, Baudrillard, Deleuze, Virilio. A könyv szerzői sorra bemutatják, hogy a fenti gondolkodók micsoda elképesztő sületlenségeket hordtak össze szövegeikben a tudományosság látszatát keltve. A két fizikus tudományfilozófiai alapszemléletével nem kívánok vitatkozni, ennek a témának bőséges irodalma van és nem csak posztmodern szerzőktől. Sokal és Bricmont személyre szóló kritikái viszont cáfolhatatlanok, a vizsgált posztmodern gondolkodók idézett szövegei nevetségesek, nem parodizálhatók mert önmaguk paródiái. Sokal megpróbált egy paródiát szerkeszteni, de komolyan vették, a viccnek szánt írását egy befolyásos folyóirat kritika nélkül leközölte.
Ám ezek a posztmodern zagyvaságok ellenérzéseket, bosszankodást, netán haragot csak a paranoid emberekből váltanak ki. Aki nem paranoid az vagy nevet rajtuk, vagy unalmasnak találja őket. Márpedig a 20. sz. történetéből leginkább az a tanulság vonható le, hogy a paranoiditás a modern ember legfőbb ellensége. A múlt századi ember szellemi járványaival messze nagyobb homicid potenciált ért el az igazság nevében, mint a pestis baktérium, amikor még csúcsformában volt. Durva hiba persze a természettudományos gondolkodást mondjuk a kommunizmussal egy kalap alá venni, de úgy gondolom, hogy a 20 sz. végére az emberek egyszerűen megcsömörlöttek az igaz és üdvös tantételektől. És ebben a kereszténységnek, a marxizmusnak és a kvantumfizikának egyaránt szerepe van. Hogy a fenti posztmodern szövegszerkesztők miért pont úgy írnak, ahogy írnak azt nem tudom, de hogy ezekre az „igazságtalan” és „értelmetlen” szövegekre sokan vevők manapság világszerte az tény. A posztmodern relatívizmus népszerűségéből ítélve úgy tűnik, hogy hajlamosak lennénk a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, de a 20. sz-ban a haladás nevében végrehajtott módszeres gaztettek után, ezen nincs mit csodálkozni. Az első világháborúban 8 m halott volt, a másodikban 55 m és a harmadik, legnagyobb háborúban, a kommunizmusban eddig 100 m áldozatot számoltak össze a haladás oltárán. Jogosnak érzem azt a századvégi attitűdöt miszerint az ember nem bízik a saját eszében, nem bízik az emberben, nem hisz a hitben. Manapság erős hitet nacionalizmus és/vagy pszichopatológia nélkül nemigen találni.
Sokal és Bricmont fizikusok nem csak sérelmezik a tudományos fogalmakkal való visszaélést, hanem veszélyesnek is ítélik azt. Úgy gondolom, hogy a tudománnyal nem csak fogalmi, szöveges szinten történtek visszaélések, hanem tárgyi, megtétel szintjén is. A kereskedők alantas üzletekre használják a legújabb eredményeket, a politikusok pedig harcászati célokra. Nem tudok arról, hogy a tudósok tiltakoznának eme tárgyi visszaélések ellen, inkább elhatárolják magukat az ún. alkalmazott tudomány- és technológiától. Márpedig a veszélyes visszaélés tekintetében mondjuk Baudrillard helyenként bugyuta szövegelése és egy nukleáris rakéta nem azonos fajsúlyúak. Szerintem ez utóbbi is megérdemelne egy tiltakozó könyvet esetleg ilyen címmel: „Modern gyilkosok visszaélése a tudománnyal”. Valószínűleg eme tárgyi visszaéléseknek köszönhető, hogy a legújabb tudományos eredmények hallatán, mint pl. emberi géntérkép, klónozási lehetőségek stb. örömmámor helyett a reszketés fut végig az emberiségen és azonnal alkalmazási korlátozásért kiáltunk, sőt a kutatások, vagyis a tudomány leállításának talán jobban örülnénk. Nem hiszem, hogy ezért a helyzetért a posztmodern szövegelők lennének felelősek.
A természettudományos kutatóknak meg kellene vizsgálniuk, hogy mi lehet a saját szerepük abban, hogy az általuk feltárt, objektíve igazolható és üdvös tények, mára már beláthatatlan mennyisége ellenére sem sikerült maradéktalan hitet és tiszteletet kivívniuk a tudományos gondolkodás számára. Felelősek-e a tudományok a besikerületlen globalitásért? Miért szorul védelemre és magyarázkodásra a természettudomány? Hát a tények nem önmagukért beszélnek? Vagy lehet, hogy épp itt van a gond? Adorno azt mondta, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Miért nem mondja egy tudós azt, hogy Hirosima után nem lehet tudományt művelni? Persze lehet verset is írni, meg tudományt is művelni, de azért egy szóra meg kellett volna állni. Nyilván nem posztmodern szóra, mert az butaság, de legalább egy tudományos, önvizsgáló szóra. Tudtommal ez sem történt meg.
Sokal és Bricmont könyvük utószavában szó szerint felpanaszolják, hogy a posztmodern hozzáállás fegyvertelenné tesz bennünket a reakciós nacionalisták ellen. Tehát a két tudós beismeri, hogy a tudományt harcászati célokra kívánják használni. Ennyi öldöklés után, mint amennyi a 20. sz-ban volt ez egy kicsit meglepő, bár nyilván tudományos érvekre gondolnak, mint fegyverekre. Csakhogy mint tudjuk reakciós nacionalisták ellen okos szó még soha nem győzött. Mi lennel, ha most posztmodernül próbálkoznánk?
–BGy