Elhangzott 2008 dec. 2-án, a Kodolányi J. Főiskola, a Professzorok Batthyány Köre, és a Magyar Kultúra Alapítvány által rendezett Állam és társadalom – legitimitásproblémák lokálisan és globálisan c. konferencián.
A demokrácia ideája és valósága
Manapság a civilizált és politikailag korrekt államokban a hatalomgyakorlás a liberális képviseleti demokrácia rendszerében szerveződik. A hatalom ellenőrizhető, létezik politikai ellenzék, valamint általános és teljes választójog van érvényben, a felnőtt lakosság jóformán minden tagja azonos súlyú szavazati joggal rendelkezik. Kivételek a büntetés alatt állók és az ítélőképességükben csökkentnek nyilvánított emberek. Képviselőnek, törvényhozónak vagyis választható jelöltnek szintén szabadon bárki jelentkezhet. E szabad választásos rendszert büszkeséggel szokás emlegetni a történelemórákon és a politikai szemináriumokon, szemben a bűnös, gonosz, alacsonyabb rendű és elmaradott arisztokratikus, monarchikus hatalmi struktúrákkal. De tudni kell, minthogy a legnagyobb igyekezettel sem tagadható, hogy ez utóbbi, a történelem szemétdombjára küldött társadalmi rendek sok évezredes múlttal büszkélkedhetnek, míg mai liberális tömegdemokráciáink mindössze néhány évtizede állnak fenn. Ha a két hierarchikus rend közül csak az egyiket, és nyilván ezt a mostanit, tekintjük természetesnek, akkor kérdés, hogy kb. 50 évvel ezelőtt miféle változás állt be a természetben odakint, vagy az emberi természetben idebent a megelőző évezredekhez képest.
Napjaink iskolázott átlagpolgári gondolkodásában a demokrácia fogalma a „szabadság” fogalmával mintegy szinonim jelentésűvé vált, mely szerint minden ember nem csak jogilag, hanem rang és lehetőség tekintetében is egyenlő a társadalomban. A demokrácia ideájának képzetéhez hozzátartozik még, hogy a hatalomgyakorlásban a nép minden tagja szabad és megfontolt döntésével, választásával vesz részt, vagyis tulajdonképpen a nép maga gyakorolja a hatalmat. És talán a leglényegesebb fogalmi konnotáció, vagy inkább kontamináció, hogy ahol demokrácia van, ott nincs diktatúra, nincs parancsuralom, hanem önrendelkezés és „szabadság” van – „te dönthetsz arról, hogy mi történjen veled”.
A rendszer jogi korlátai, legalábbis a felszínen igen tágak, gyakorlati működése azonban mégiscsak szigorúan szabályozott, részben rejtett jogi utakon, részben önkorlátozóan. Az egyéni érvényesülés illetve érdekérvényesítés, vagyis a „szabadság” feltételei három csoportra oszthatók: képességek, lehetőségek és jogok. Ezek közül a képességeket teljes mértékben és a lehetőségek java részét a „Teremtő” adja vagy nem adja, az emberi adomány a jogalkotásra korlátozódik, amely azonban csak akkor nyújt segítséget, „szabadságot”, ha a másik két feltétel a „Teremtő” által már megadatott. A demokratikus jogegyenlőség tehát messze nem azonos a gyakran hozzá gondolt és általa megvalósítani vélt, vagy inkább sugalmazott és aztán követelt általános egyenlősdivel, „szabadsággal”. Hogy a három tényező közül melyik milyen súllyal bír az érvényesülési igyekezetben, az leginkább az elérendő cél természetétől függ, amiben minél nagyobb a társadalmi kontextus szerepe, annál fontosabbak a jogi lehetőségek. Pl. a zeneművésszé válás útján a jogok és képességek alapvetően más arányban szerepelnek, mint egy adócsalással meggazdagodni igyekvő polgár karrierjében.
Platon és Arisztotelész demokrácia meghatározásaiban még a „közjó” és az „igazságosság” fogalmak szerepeltek, mint fő iránymutatók. E fogalmak, bár jelentésük némi dekostruktív erőfeszítéssel könnyen szétzilálható, mégiscsak valóságos emberi érzésekhez kötődnek, melyeket, vagy melyek hiányát bárki önmagában átélheti adott esetben. A liberális demokrácia vezérszlogenje azonban a „szabadság”, egy önmagában semmilyen érzelemhez nem tartozó és értelemmel nem bíró fogalom, melyet azonban mégis, vagy éppen ezért, így, csupasz általánosságban szokás használni, mint politikai jelszót. A „szabadság” szlogen, hasonlóan az „egyenlőség”-hez, egy kaotikus jelentésű, provokatív projekciós felület, ebből adódóan kiválóan alkalmas zavarkeltésre és uszításra. Mindkét szlogen a Nagy Francia Forradalomban nőtte ki magát politikai fegyverré, és azóta is mintegy vörös fonal köti össze a jakobinus eszmét a kommunizmus és liberalizmus ideológiákkal, és jelzi egylényegűségüket. A demokrácia kifejezés pedig a múlt században a „tömegszabadság” szimbólumává, ha nem szinonimájává vált, ezért voltak kénytelenek a kommunisták is használni, az egyébként totálisan antidemokratikus rendszerük jellemzőjeként.
Napjainkban azonban az igen fiatal liberális demokrácia, egy a történelemben példa nélküli technikai elemmel bővült ki, illetve terheltetett meg, ez pedig a tömegmédia rendszere, hálózata. A globális tömegmédia olyan erős hatást gyakorol korunk társadalmi, politikai szerkezetére, hogy működését minden korábbi rendszerrel összemérhetetlenné, illetve alakulását, jövőjét bejósolhatatlanná teszi. Úgy vélem napjaink demokráciáját illendő és célszerű médiademokráciának nevezni. Ha a demokrácia legfontosabb eleme az össznépi hatalomgyakorlás (ami még önmagában is abszurd gondolat, de ettől most tekintsünk el), akkor a demokratikus jogok gyakorlásának legfőbb aktusa a képviselőválasztás. Ekkor minden választópolgár szabadon és azonos súllyal dönthet az ország vezetésére vállalkozó személyek és pártok támogatásáról.
E döntés alapját három tényező alkotja: a jelölt személye, a választópolgár és a kettejük között közvetítő médium. Minthogy azonban a választók nagy többségének nincs közvetlen kapcsolata a jelölttel és annak pártjával sem, róluk információt csakis a médium, média közvetítésével szerezhet, így döntésének valóságos tárgya a médium által sugárzott virtuális jel. Tehát újságcikkekre, rádió és tévéműsorokra szavazunk, szavazatunk gyakorlati eredménye azonban egy számunkra ismeretlen személy, vagy csoport hatalomra emelkedése. Mindebből úgy tűnhet, hogy a médiademokráciában a média nem a negyedik hatalmi ág, hanem az első. Hogy mégsem az, az abból adódik, hogy a választásnak valójában nagyon kicsi a tétje. Ezt a jelentéktelenséget leplezendő szokás óriási csinnadrattát szervezni köré, amiért természetesen ugyancsak a média a felelős, hadd higgye a nép, hogy fontos dolgot művel. Az országot vezető elit mozgástere a demokráciától teljesen független tényezők tömege által behatárolt, a hatalmi, kormányzati műveletek nagy többségét ezen, a demokratikus szabadságjogokkal felruházott, pontosabban felcicomázott jámbor tömegek számára teljesen láthatatlan erők határozzák meg.
Amit a nép mégiscsak képes lenne megítélni, és ennek alapján akár reálisan dönthetne is, az mindössze annyi, hogy a hatalomra ácsingózó személyekben az ország, a nemzet iránti jó szándék megvan-e, avagy nincs. Ennek megítélése azonban még közvetlen ismeretség esetén sem könnyű, nemhogy egy olyan kapcsolatban, melyben a partnerek közötti jeleket egy rendkívül bonyolult technikájú, és eredendően erkölcstelen működésű kommunikációs médium közvetíti. Ebből adódott pl. Magyarországon, hogy 2002-ben és aztán 2006-ban is a néptöbbség olyan embereket választott vezetőiül, akik a nemzet iránt nemhogy szeretetet, hanem dühös ellenszenvet éreznek. Bár a jelöltek valódi arcán ott vannak érzelmi, lelki hogylétük igaz jelei, ám a kommunikáció, a média hamisító potenciálját kivédeni, vagyis átlátni a leplen csak kevesen képesek, az átlátás képessége, „szabadsága” ugyanis „teremtői” adomány, jogilag nem garantálható.
Ám a tömegmédia demokráciában játszott szerepe messze túlterjed a választási kampányok cirkuszi mutatványain. A tömegmédia direkt hamis jelek és hamis értékrendek sugárzásával és sugalmazásával, valamint a nyilvánosság fegyvert sunyi rágalmazásokra, mocskolódásokra használva olyan befolyásoló és fenyegető potenciált képvisel, mellyel a demokrácia alappillérét, a hatalom ellenőrzését, számon kérhetőségét ássa alá. Napjaink demokráciáiban a média képezi a rendszer központját, szívét, motorját, mely a népet, mint ellenőrző rendszert egészében képes becsapni, a politikai ellenzéket pedig elgyengíteni, lejáratni, megszűntetni. A médiademokrácia szíve nem demokratikus működésű, a demokrácia ellenőrző szerveinek kezéből pedig kicsúszik, minthogy hivatalosan nem tartozik a hatalmi ágak közé.
A média szabályozása közelebb áll a szórakoztatóipar egy ágának szabályozásához, mintsem egy létmeghatározó technikával, erővel és hatalommal rendelkező intézmény szabályrendszeréhez. Így történhet, hogy a kergemarhakór, az Al-Kaida, a madárinfluenza után útjára indulhatott a legújabb, és alighanem a legnagyobb anyagi hasznot hozó, vagyis legsúlyosabb kárt okozó médiajárvány, a globális pénzügyi válság. Azt gondolhatnánk, hogy a piacmentő állami beavatkozásokkal a sunyi liberális retorika végre nyilvánosan lelepleződött. A tömegmédia azonban ezt is sikeresen eltakarja, a tömeg, már amennyiben egyáltalán érdeklődik, nem veszi észre, hogy mi is történt, a liberális agitprop tovább folytatódhat. Az a kommunikációs eszköz, mely az ország legfelsőbb vezetésének munkájáról tudósít, illetve üzeneteit közvetíti a nép felé, ugyanazon kiadványban, csatornán, műsorban számol be Michael Jackson szexuális szokásairól, vagy Győzike végbelének működéséről. Úgy tűnik a „szabadság” és „egyenlőség” értelmetlen jelszavak mégiscsak megvalósulhatnak a médiában a sár, az ürülék szintjén. Amíg a média így működik, vagyis amíg a hatalom így használja, addig az bizonyosan nem is szabályozható a demokráciában betöltött szerepének megfelelően.
Mindennek eredménye többek között az, hogy a demokratikus szabadságjogokkal állítólag rendelkező polgárok gyakorlatilag nem találkoznak a hatalom valódi gyakorlóival, de még csak közvetett, hiteles, igaz információkat sem kapnak róluk. Néhány évtizeddel ezelőtt, a tömegmédia jelenlegi fejlettségét megelőző időkben a demokrácia gyakorlata és ideája lényegesen közelebb álltak egymáshoz, pl. Amerikában, az 1960-as években beköszöntött politikai televíziózás fordulatáig. Manapság ott tartunk, és nemcsak Magyarországon, hogy a nép és a hatalom közé a tömegmédia csaknem áthatolhatatlanul beékelődött, aminek következtében jóformán senki, még a politika kirakati bábui sem tudják, hogy valójában miféle emberek, csoportok vezetik az országokat, sőt a globalizálódó világot. Ilyenformán demokráciáról beszélni nevetséges, álságos és veszedelmes hamisítás. A rejtőzködő, és politikai legitimitással semmilyen formában nem rendelkező háttérhatalom erőszakszervezetei a média, a hitelező, és az adószedő intézmények.
A politikai pluralizmus és a polgári „szabadság”, vagyis a demokrácia alappillére azonban nem a választójog és ennek gyakorlását kísérő vásári bűvészmutatványok, hanem az ellenvélemény, az ellenzék léte és ereje. Az ellenzék működésének egyik feltétele, hogy létezzen az aktuális kormányzati koncepciónak alternatívája. Az amerikai jólét felmenő évtizedeiben efféle alternatívára nem volt igény, így jött létre az amerikai demokratikus egypártrendszer, melyben a polgárok a lényegében azonos politikai irányvonalat képviselő A és B csoport között megrendezett pankrációról szavazhatnak. Amerikában a jólét sikeresen leplezi a demokrácia mesterkélt, csalárd mivoltát. De ahogy a jólét fogyatkozik odaát, úgy ébrednek egyre markánsabb ellenvélemények, kritikák pl. olyan gondolkodók tollából, mint John Lukacs, vagy Hans-Hermann Hoppe, illetve valódi ellenzéki politikai alternatívák, melyek azonban ma még hatalom közeli helyzetbe nem jutottak. Tekintettel az amerikai választási hacacáré brutális költségigényére, nem valószínű, hogy a rejtőzködő háttérhatalommal szembehelyezkedő erő valaha is hatalomra juthat, ha mégis, akkor biztosak lehetünk benne, hogy elközelgett az armageddoni ütközet.
A posztkommunista Magyarországon viszont közel 20 éve nagy tétre menő politikai harc folyik, sommásan fogalmazva, a nemzetbarát és nemzetellenes erők között. Ilyen helyzetben az ellenzékre óriási igény van, a demokrácia, amennyiben létezik, teljes kapacitással üzemelhet. Sajnos azonban a két politikai oldal között úgy tűnik nem csak eszmei, hanem lelki, személyiségbeli különbségek is vannak. A jelenleg is hatalmon lévő nemzetellenes csoportok becstelen, törvénytelen módszerekkel és eszközökkel dolgoznak, miközben az ellenzék azzal büszkélkedik, hogy a parlamentáris, törvényes keretekhez tartja magát és minduntalan erre szólítja fel a spontán önvédelmi illetve nemzetvédelmi kezdeményezéseket is.
A párbajok korában a küzdő felek előre megegyeztek, hogy pisztollyal vagy karddal kívánnak-e megvívni. Ma a két magyar politikai ellenfél egyike a pisztolyt, másika a kardot választotta. A viadal kimenetele könnyen bejósolható, hozzátéve, hogy nem az ellenzék fog veszíteni, hanem az ország. Az ellenzék gyengesége egyben a demokrácia gyengeségét is jelenti. A nemlegitim háttérhatalom, az erkölcstelen tömegmédia, és a gyenge ellenzék a demokrácia teljes működésképtelenségét, következésképp a demokráciával etetett nép totális kiszolgáltatottságát, védtelenségét eredményezi. Amit tennünk kell, az első lépésben annyi lenne, hogy a fegyverzetet és a harcmodort hozzáigazítjuk a csata jellegéhez, pontosabban az ellenség jelleméhez. Ha ezt a hivatalos ellenzék nem teszi meg, meg fogja tenni néhány alulról induló egyén vagy csoport, mely erők, ha egységbe szerveződnek élükön a mai hivatalos ellenzéknek már nem lesz helye.
Botond Gyula
2008-11-30