Kommunikáció

• Kommunikáció formája
• Szuggesztibilitás, mint a médiahatás nem mediális komponense
• Média-mágia
• A hamis jel, mint biológiai fegyver
• Tudat, médium, média – Valóságépítés
• Occurrence
• Védőoltás hazugságjárvány ellen
• Covid és média
• Médiakutató
• Kultúra
• Hatáskutatás
• Értékek
• Bulvár

Az alábbi dolgozat megjelent: István Berszán (ed.): Orientation in the Occurrence. KORUNK KOMP-PRESS Cluj-Napoca 2009. Rövídített változata elhangzott magyarul Kolozsváron, a Babes-Bolyai Egyetem Orientation in the Occurrence-c konferenciáján, 2008 októberében. (Angolul itt olvasható.)

Gyula Botond

Tudat, médium, média – Valóságépítés

Szakmai gyakorlatom a pszichiátria, pszichoterápia egy sajátságos probléma megoldását követeli művelőitől nap, mint nap. Egy kommunikált verbális világ és a nem kommunikált valóságos realitás közötti kapcsolatot kell vizsgálnunk, és megállapítanunk, hogy mely információ melyik oldalra tartozik. Virtuális és valóságos realitás, imaginárius és tapasztalati világ határának megállapítása óvatosságot igényel, a vizsgálónak, ez esetben pszichiáternek a bizonyosság érzetével, tudatával kell rendelkeznie, ami egyfajta autoriter pozíció. Ha viszont ez a bizonyosság nincs meg a vizsgáló, kezelő személyben, akkor nem tud segíteni annak az embernek, akinek éppen az okoz szenvedést, hogy benne e két realitásforma összekuszálódott.

A pszichiáteri munkában valamelyest tehertételként jelentkezik napjaink divatos filozofikus szociológiai irányzata, az ún. posztmodern társadalomkritika, –értelmezés. E szemlélet szerint egyrészt a világ elsősorban narratívumokból áll, olyan történetekből, melyeket igyekszünk koherensen egymáshoz illeszteni¹. Ilyenformán a nemverbális tapasztalati valóság háttérbe szorul, szélsőséges esetben nemlétezővé nyilváníttatik, és a benne történő események, vagyis fizikai, biológiai létünk elkerülik a figyelmet. Másrészt pedig a kórosnak definiált mentális állapotok az adott kulturális, civilizációs környezet tükrében minősíttetnek kórosnak, önmagukban viszont nem azok.² Efféle, az egyszerű realitást negligáló nézetek ébresztették a múlt század második felében az úgynevezett antipszichiátriai mozgalmakat, és részben táplálják ma is.³ A pszichiátriai betegségek gyakorlati tanulmányozása azonban kijózanító erővel hat, mert bennük a tudati, imaginárius világ zavarai szó szerint testet öltenek, cselekvési zavarokban nyilvánulnak meg, melyeket sem az egyén, sem a társadalom nem képes elviselni.

Hadd mutassak be egy pszichiátriai gyakorlatban hétköznapi példát. János, akit rokonai hoztak be, mert azt gondolják róla, hogy beteg, azt meséli el, hogy haragszik a szomszédjára, mert az olyan szerrel permetezett, amitől az ő kertjében kipusztultak a növények, ezért feljelentette a rendőrségen. De most már a családtagjaira is haragszik, mert őt orvoshoz hozták, miközben nem is beteg. Rokonai viszont azt mesélik, hogy a szomszéd nem permetezett, a növények nem pusztultak ki, viszont János napok óta nem eszik, mert fél, hogy megmérgezik, éjszakánként nem alszik, hanem láthatatlan személyekkel vitatkozik, a szomszédot pedig megfenyegette, hogyha nem hagyja abba a mérgezést, akkor rendőrökkel fogja elvitetni. János még sok részletet mesél a mérgezéses ügyről, mely végül egy teljesen koherens történetté áll össze. Azonban a valóságos, nem verbális bizonyítékok hiányoznak a története mellől, ehelyett viszont ő fáradt, kiéhezett és kiszáradt továbbá a mérgezéses történetnek a valószínűsége csaknem nulla. Végül is a történeteket kísérő nem verbális jelek teszik lehetővé a vizsgáló számára a döntést, miszerint az egyik történet virtuális, a másik valóságos. Efféle döntés nélkül a pszichiáteri munka nem végezhető. Vegyük észre továbbá, hogy pszichiátriai betegségek, zavarok csak tudattal rendelkező lényeknél lehetségesek.

Az emberi tudattal nem rendelkező élőlények önállóan és remekül tájékozódnak a történésben, ennek köszönhetik fennmaradásukat. Viselkedésük valóságos közvetlen tapasztalataikon alapszik. A tudat nélküli élőlények azonban buták. Nem használnak fogalmakat és nem értenek semmit. Ezzel szemben viszont a Homo Sapiens bölcs, mindent tud és ért, vagy legalábbis megérteni igyekszik. Az ember az eszével tájékozódik a történésben, az egyszerű tapasztalatait hajlamos elhanyagolni. Az ész, a tudat működése jeleket, kommunikációt, absztrakciót igényel, a valóságos történésekkel nincs közvetlen kapcsolatban. A kommunikációs jelek pedig más tudatokból származnak beszéd vagy írás formájában. A tudatformálás oktatás, magyarázat, propaganda műveletekkel történik iskolákban, szemináriumokon és a tömegmédiában. Az ember közvetett úton próbál tájékozódni a világban, így a jelek és a közvetítők, tanítók, médiumok kiszolgáltatottjává válik. Nem volt ez mindig így, a premodern korban a közvetlen tapasztalatok képezték az elsődleges referenciát, a közvetítések csak távoli, transzcendens magyarázatokat hordoztak. A médiumok technikai fejlődése azonban napjainkra, melyet, ha tetszik Posztmodern kornak nevezhetünk, mindent megváltoztatott, a jelek váltak hétköznapi életünk természetes környezetévé.⁴

A kommunikációt, mint az eredendő médiumot, mely a jelek forgalmát biztosítja, általános értelemben minden élőlény használja. Az emberi tudatos kommunikáció azonban alapvetően más természetű, mint a biológiai, vagy az ösztönös. Mi, tudatos lények az absztrakciós képesség olyan fokára jutottunk el, hogy akár egy külön, elvont, fantáziált, kizárólag csak kommunikációs jelekből felépülő világot teremthetünk magunknak. E virtuális világ képes betölteni az emberi tudatot, akár nagy létszámú csoport tudatát, és következésképp magatartását is uniformizálhatja. Szerencsés esetben a képzetek, absztrakciók nem állnak ellentétben a valóságos realitással, sőt a valóságban való tájékozódást nagymértékben megkönnyíthetik, pl. a fizikai törvények ismerete. Azonban a kommunikáció minél bonyolultabb, minél gazdagabb jelekben, annál könnyebben távolodhat el a referenstől, a valóságtól, és annál könnyebben használható hamisításra, csalásra.

A pszichiátriában (és a hétköznapi életben is) zavart állapotnak nevezzük az olyan viselkedést, ami nem illik az aktuális fizikai vagy szociális környezetbe, és az egyén nem képes elfogadhatóan megmagyarázni cselekedeteit. Minthogy a viselkedést a tudat vezérli, a zavaros tudattartalmak zavart viselkedést vagy beszédet eredményeznek. A tudatban többnyire nevek, gondolatok, emlékek, értelmezések vannak, melyek episztemológiailag (formailag) jeleknek tekinthetők. E jelek lehetnek a tudat saját termékei, pl. fantázia, intuíció, következtetés, hallucináció, de napjaink fejlett civilizációiban főként külső eredetűek, valamilyen kommunikációs médiumból származnak, tanultak. A hamis, zavaros külső (vagy belső) jelek zavaros tudatot, gondolkodást, következésképp zavaros viselkedést eredményeznek, főleg akkor, ha nem áll rendelkezésre más információforrás.

Jean Baudrillard a posztmodernizmust a jelek végtelen körforgásának tekinti melyből teljesen eltűnt a valóság érzékelése, egy olyan világ, melyben csak szimulakrumok léteznek. Baudrillard szerint a posztmodern szimulakrumok világában már nem tudunk különbséget tenni a valóság és a szimuláció között. A szimulakrumok önmagukon kívül semmit sem képviselnek, nincs más valóság, amire vonatkoznának.⁵ Ennek alapján állította Baudrillard, hogy Disneyland és a televízió alkotja Amerika valóságos realitását, és hogy az Öböl-háború nem történt meg, hanem puszta szimuláció volt.⁶ Ez a szemlélet éles kritikát váltott ki feltűnő cinizmusa és az emberi dimenzió iránti érzéketlensége miatt.⁷

Baudrillard egyfelől nem tesz különbséget hamis és igaz jel között, másrészt hibát vét, amikor nem különbözteti meg a valóságos történés résztvevőit a tévénézőktől. Az a néhány ezer ember, akik részt vettek az Öböl-háborúban alapvetően más tapasztalatokkal rendelkeznek, mint az a sok millió, akik tévén nézték. A tévénézők számára valóban szimuláció, de ez nem érinti az eseményt magát, amit ők nem tapasztalhattak meg. Egy másik példa lehet a 89-es romániai forradalom, amiben viszonylag kevesen vettek részt, de nagyon sokan nézték tévén egész Európában, mint karácsonyi szórakoztató műsort. Az 56-os magyar forradalom viszont senki számára sem volt szimuláció, mert nem közvetítette a posztmodern televízió. Sajnos az emberek nagy többsége nem is vett róla tudomást sok, sok évig. Az 56-os forradalom volt az első repedés a kommunizmus nagy falán, ám a kommunista propaganda képes volt elhitetni a következő nemzedékkel egy szimulakrumot, melyben minden fordítva történt.

A posztmodernizmus (kb. 1968-tól kezdődően) egy széleskörű kulturális mozgalom, mely kétkedő szemlélettel viszonyul a nyugati gondolkodás és közösségi lét számos alapfeltevéséhez. Ezek a feltevések a modernizmus lényegét képviselik, közéjük tartozik: hit minden emberi törekvés szükségszerű haladásában, hit az ésszerűség erejében, elköteleződés a gondolkodás és a művészi kifejezés eredetisége iránt. Jean-Francois Lyotard nagy beszélyeknek (grand récits, metanarratives) nevezi azon elméleteket, melyek egyetemes magyarázatokat igyekeznek nyújtani, és az így nyert autoritást kihasználják.⁸ Nagy beszély pl. vallás, erkölcs, tudomány, fejlődés, történelem, identitás. Lyotard állítja, hogy az efféle sémák implicite autoriterek, és hogy a kései 20. században az egyedi viselkedés feletti autoritásuk minden jogalapját elvesztették. A nagy beszélyek hanyatlásának elsődleges példája a Marxizmus, melynek megvalósítási kísérlete félelmetes eredményt hozott. A marxizmus bukásából azonban nem következik, hogy a többi metanarrativa is elvetendő.

Jacques Derrida elhíresült kijelentése a Grammatológiá-ból: „semmi sincs a szövegen kívül” („il n’y a pas de hors texte”), egy abszolút megállapítás az abszolútumot tagadó szerzőtől. Dominick LaCapra historian Kritikai elméletek visszhangjai c. művében élesen megjegyzi: „a szövegen belül sincs semmi”. Kívül/belül a szövegen: hogy tudjuk valaha eldönteni, hogy hol ér véget a szöveg és hol kezdődik a valóság? – egy tipikusan posztmodern megtévesztő kérdés. Egyáltalán nem nehéz eldönteni, a valóság nem igényel szöveget, gondolkodást, némán megtapasztalható, használható, és mindig önmagával azonos. Ez a szöveg nélküli jelenlét egy bensőséges létállapot, az érintetlen tiszta valóság, minden élőlény számára megadatik. Ugyanakkor a valóság feloldódik a gondolkodásban, látszólagosan szöveggé válik, ez a diszkurziv munka csapdája. Ebbe a csapdába esnek gyakran bele a freudiánus pszichológusok is, mikor a pszichoanalízis elméleti tételeit, ha tetszik, dogmáit a valóságos realitással azonosítják.

Vegyünk egy ismert példát a valóság diszkurzív munkában való feloldódására. Nem ritkán hangzik el tömegmédiában, vagy akár egyetemi katedrán is manapság, hogy a nemzeti identitást nem támasztja alá primer tapasztalat. Ebben a kijelentésben a „nemzeti identitás”, mint általános fogalom szerepel, és mint ilyen valóban egy absztrakt, virtuális képződmény, melyre a szöveg, a nyelv törvényei vonatkoznak, primer tapasztalattal tehát nem elérhető. Azonban a környezet indukálta identitás érzete, az én-érzethez hasonlóan már a csecsemőkorban ébred, az anya testéhez, illatához, hangjához (az anyanyelvhez is) kötődik, majd a gyereket körülvevő tárgyakhoz, szobához, házhoz, családtagokhoz,utcához, városhoz, országhoz. Ezen primer tapasztalatok hozzák létre azt az érzelmi kötődést, én-állapotot, melyet nemzeti identitásnak nevezhetünk, ha tetszik, de nem szükséges, mert az állapot a megnevezéstől függetlenül létezik. Hasonló, a szülőhöz és a környezethez való kötődés, az imprinting révén fiatal emlősállatoknál, pl. libáknál is kialakul.⁹

Jacques Derrida a 60-as évek végén ajánlott egy olvasási módot, mely inkább a szöveg sokirányú jelentését veszi figyelembe, nem pedig egy igaz jelentést, egy összefüggő véleményt, vagy egységes üzenetet próbál találni egy adott műben. Ez az olvasási stílus a Dekonstrukció, egy Derrida alkotta fogalom. Dekonstruktív olvasás azonban csak szövegen végezhető, súlyos hiba a szöveg referensére, a valóságra vonatkoztatni. Ezt a hibát követik el a történelemhamisítók is, persze nem véletlenül. A múltbeli események a jelenben közvetlenül nem tapasztalthatók meg, tehát a történelemről csakis mediatizált, szöveges, ha tetszik virtuális ismereteink lehetnek.¹⁰ Azonban a történelem csakis egyféleképpen történt meg, így tehát lehet róla igaz, illetve hamis történeteket mesélni.

A szöveg de-rekonstruálhatósága benne foglaltatik a bibliai mondásban: „kezdetben volt az ige” (logos). Nem, hanem kezdetben volt a történés, és ezt követte az esemény megnevezése. Egy kisgyerek először tárgyakkal, történésekkel találkozik, majd egy felnőtt megtanítja neki e dolgok nevét. A tárgyak, események csoportjainak neveit, az általános fogalmakat később tanulja meg, a metaforikus beszédet pedig még ezután. Bonyolult megfogalmazások megértése empátiát is igényel, a gyerek megfigyeli, hogy egy kijelentés alkalmával a felnőtt milyen érzelmi állapotban van, és ezen érzelmi állapotot hozzákapcsolja a mondat jelentéséhez. A szemantikai szabály, mely megmutatja, hogy mely tárgyhoz mely nyelvi jel, név tartozik, képezi az igaz jelhasználat (igazság) alapját. A jelek-jelentések rendszerét, mint valami játékszabályt be lehet tartani, illetve lehet csalni benne, ezt nevezzük hazugságnak. A minősítéseknek nincs egyszerű szemantikai szabálya, azok nagymértékben szubjektívek, tág teret nyújtanak az értelmezéseknek.

Az egyszerű megnevezés  szintjén dekonstruktív szövegértelmezésre nincs lehetőség. Ugyanakkor az alapvető szemantikai szabályok betartása az igaz beszéd feltétele. Ha a dekonstrukciót az egyszerű megnevezések szintjén alkalmazzuk, az szimpla hamisítást eredményez. Márpedig az elmebeteg gondolkodásmód elemi szinten értelmezi tévesen az eseményeket, itt dekonstruktív megközelítés (narratív paradigma) nem alkalmazható. A múlt század sötét ideológiái szintén alapvető szemantikai hamisításokat tartalmaztak, de napjaink tömegmédia üzenetei is gyakran egyszerű szemantikai szabályokat sértenek. A helyes értékrend megítélése széles diszkurzív mezőben lehetséges, de hogy a madárinfluenza veszélyes-e az emberre, az vagy igaz, vagy nem.

Baudrillard Szimulációk c. könyvében a „szimuláció” és „hiperrealitás” fogalmakat használja a valóság napjaink társadalmában zajló mediatizációjának leírására. Bizonyítja, hogy a háború utáni média-társadalomban keringő jelek és képek erőteljes szaporodásával a tárgy és annak reprezentációja közötti távolság eltűnik. Állítja, hogy mi most a szimulációk világában élünk, ahol a média gerjesztette képek bármiféle rajtuk kívül álló valóságtól függetlenül működnek.

A tömegmédia technikai fejlettsége napjainkban lehetővé teszi, hogy bármely eseményről a világ bármely pontján jóformán azonnal értesüljön bárki. Az internet valóban egy „globális falut” (Marshall McLuhan) hozott létre, és legalább 40 millió ember szörfözik világszerte egy szabályozott alapon az elektronikus hullámokon. A tömegmédia azonban nem falut épít, hanem hamis jeleket sugároz globálisan. Az igaz jelekhez, igaz üzenetekhez való hozzáférés energiát igényel, ezért csak keveseknek adatik meg. A média hamis üzenetei elsősorban hatalmi célokat szolgálnak, szándékosak, mesterkéltek. A kommunista propagandát ma már szabad diktatúrának nevezni, de a sokkal hatékonyabb posztmodern médiasugárzást nem. Pedig napjaink tömegmédiája egyáltalán nem demokratikus szerkezetű. Az internet jelenleg még viszonylag demokratikusnak nevezhető, de cenzúrázása, korlátozása egyre erősödik. Olyan hatalmi rendszer még nem volt a történelemben, amelyik elviselte volna a teljes szólásszabadságot. Ma sincs ilyen. Ha a hatalom nem alkalmaz cenzúrát, pl. az internet esetében, akkor az alattvalók, polgárok maguk teszik meg olyan formán, hogy nem hajlandók tudomásul venni a nekik nem tetsző üzeneteket. Az igazság sokszor fájdalmas, jobb nem tudni róla.

Korunk elsőszámú információforrása még mindig a televízió. Azonban a televízió által közvetített értékrend nem tiszteltre méltó, nem része a magas kultúrának, nem való gyerekeknek. Az évezredes emberi értékrend radikális kritikája Marx, Nietzsche, Freud munkáiban bukkant fel először, nem kis mértékben hozzájárulva a 20. század szomorú végeredményéhez. Azonban sem a 2. világháború, sem a kommunizmus bukása nem vezetett valamiféle újjászületéshez, megtisztuláshoz, ehelyett az értékromboló propaganda folytatását tapasztaljuk szórakoztatásnak álcázott diktatúra formájában.

Tájékozódni a történésben a tömegmédia miatt rendkívül nehéz manapság. A média szórakoztató kapacitása vonzza a tömegeket, az üzenetek a szórakoztatás közepette futnak. A passzív befogadó, miközben jól érzi magát, szuggesztiók hatása alá kerül, melyek jelentős része hamis. A szórakoztatásnak álcázott propaganda egy tipikusan posztmodern médiatechnika, szaknyelven: infotainment. A hírrevü (news revue) kellemes szöveges, vagy képi környezetbe helyezett komoly, gyakran tragikus híreket, üzeneteket közvetít, melyek kommentárjai többé-kevésbé hamisak. A televízió és a bulvársajtó egészében véve infotainment jellegű médiumok.

Baudrillard szimulakrumai ártatlanok, amennyiben nem hamisak. A hamisítás leleplezése, az igaz jelek megtalálása sok munkát igényel, a médiaélvező ember (heavy viewer) azonban lusta természetű. A médiaüzenetek így a valóságos realitást képezik számára, a tényleges világot, amelyben él. A posztmodern ember elsődleges környezete a médiakörnyezet, ehhez kell alkalmazkodnia a társadalmi beilleszkedés érdekében. A nemtudás azonban kevésbé veszélyes, mint a hamis tudás, kijelenthetjük tehát, hogy a tömegmédia nem hasznos információforrás, hanem veszélyforrás, jobb távol maradni tőle.

Posztmodern tömegmédia, mint szórakoztató manipuláció az 1960-as amerikai elnökválasztással indult útjára¹¹, ekkortól vált a televízió az amerikai polgárok „leghitelesebb” információforrásává. Ma már a civilizált világ egészében hasonló szerepet tölt be, így méltán illethetjük a posztmodern társadalmakat a „média népei” kifejezéssel. Hogy hová fejlődött napjainkra e „leghitelesebb” információforrás azt markánsan jelzik azon amerikai (média)háborús események, ahol a média (televízió) előbb foglalta el állásait, mint a katonák: Grenada 1983, Panama 1989, Öböl-háború 1991, Szomália és Haitai 1994, valamint a New York 2001-09-11.

Néhány nevezetes, a világot fenyegető médiatermék (médiajárvány) az utóbbi évekből: kergemarhakór, SARS járvány, számítógépes káosz az ezredfordulón, gyilkos méhek, meteorit száguld a Föld felé, Osama bin Laden, terrorizmus, fehér antrax por, iraki nukleáris fenyegetés, madárinfluenza. Többségük amerikai eredetű. A kisebb, helyi tudat (de)formáló médiaprodukciók nem közismertek, de bizonyára mindenki tud saját hazája repertoárjából idézni. Mi Magyarországon nyakig járunk a médiahamisítványokban, a többség ki sem lát belőle. Nevezetes példája a média torzító erejének a magyarországi 2004 december 5-i gyászos eredményű népszavazás a határon túli magyarok állampolgárságáról. A médiaszabadság jelszó nem tévesztendő össze a régi szólásszabadság fogalommal, azt jelenti, hogy a médiában bárki bármit hazudhat.

De hát kinek, vagy miféle szervezetnek előnyös az, ha hamis jeleket küld a nagyvilágba becsapva emberek tömegeit és rombolva kulturális értékeket? Erre a kérdésre én most nem próbálok meg válaszolni, csak annyit, hogy nagyon sok ember és nagyon sok, nagyon erős szervezet neve lenne itt felsorolható. Ez azonban nem a többség, számarányukat tekintve egy elenyésző kisebbségről van szó. Korunk értékrendje nincs nagykönyvbe, grand narratívába foglalva, mégis egységes, globális, dogmatikus és diktatórikus. Ez az értékrend nem más, mint a liberális piacgazdaság működési szabályzata. Aki e piacgazdaságban érdekelt, az ennek értékrendjét fogja hirdetni és megkövetelni. A kevéssé érdekelt tömegember pedig csatlakozhat fogyasztóként, örömét lelheti a vásárlásban és a médiasugárzásban. Nem mindenki éri be ennyivel azonban, vagyunk néhányan akiknek önálló gondolataik, igényeik vannak. Ám aki a médiából kiszorul, az a világból szorul ki.

Kérdezheti valaki, hogy, hogy kapcsolódik a pszichiátria a tömegmédiához. Egyszerű a válasz, mindkét tevékenység központi eleme a kommunikáció. A pszichiátria is és a tömegmédia is a virtuális és valóságos realitás határán oszcillál. Az információs hatalmat képviselő média hamis jelei egy primer tapasztalattal nem rendelkező befogadó (wiever?) tudatára hallucináció jellegű hatást gyakorolnak. Ha az egyetlen forrás valóságidegen üzeneteket közvetít, akkor a befogadó (recipient?) tudatában az elmebetegséghez hasonló állapot alakul ki. Ha pedig mindez tömeges megerősítést is kap, a hamis meggyőződés, téveszme abszolút bizonyossággá (doxasma) válik. Emlékezzünk csak vissza, egy évvel ezelőtt a tömegmédia keltette madárinfluenza téveszmék hatására többen kiálltak országuk határára és puskával lődözték a berepülő madarakat. Hamis, szuggesztív üzenetekkel persze nem csak madarakra lehet uszítani embereket, hanem, megjelölt embercsoportokra is, mint ismeretes kulákokra, zsidókra és legújabban arabokra.

Hadd idézzek Michel Foucault Elmebetegség és pszichológia c. 1954-es tanulmányából, ahol az elmebeteg állapotról szól, de a leírás a szerencsétlen médiafogyasztóra is ráillik. „az egyén elveszítvén az univerzum jelentéseit, valamint az univerzum alapvető időbeliségét, elidegenedik az abban a világban való létezéstől, amelyben szabadsága kezdődik, mivel nem tudja megragadni értelmét, az eseményekre hagyatkozik, ebben a szétforgácsolt és jövő nélküli időben, ebben az összefüggéstelen térben az összeomlás jelét látjuk, amely úgy adja át az egyént a világnak, mint valami külső sorsnak… A betegség gócpontja a belső világ és egy illetéktelen világba vetettség ellentmondásos egységében van. Vagy – más szóhasználattal élve – a betegség visszavonulás a legrosszabb szubjektivitásba, ugyanakkor zuhanás a legrosszabb objektivitásba.”¹² De képes-e a globális tömegmédia megbetegíteni az emberiséget? Nem túlzás-e ekkora vészterhes hatalmat tulajdonítani neki? Véleményem szerint a média már a múlt században is képes volt erre, ma viszont sokkal hatékonyabban működik, a betegség tünetei pedig már észlelhetők.¹³

A tömegkommunikáció útján szerzett tömeges megbetegedés az ideológia. Ideológia alatt egy jelentős mértékben valóságidegen, de önmagában koherens eszmerendszert értünk, melyben a világ minden kérdésére uniformizált válasz található. Az ideológia kommunikáció útján terjed, mint egy fertőzés, a tudatban telepszik meg, és irányítja a viselkedést. A múlt század hírhedt nagy fertőző ideológiái a kommunizmus és a nemzeti szocializmus, de ide tartoznak a totális vallások, szekták is. Ideológia az emberi tudaton kívül, a természetben nincs. Minél hatékonyabb egy kommunikációs technika, annál inkább képes ideológiát terjeszteni. Napjaink tömegmédiája a legfejlettebb kommunikációs rendszer, ami valaha létezett. Az ideológia terjedésének elsődleges korlátja a szólásszabadság. A diktatúrák mindig ideologikusak, nem tűrik a szólásszabadságot.

A posztmodern korban a szólásszabadság nem jogilag, hanem technikailag, illetve financiálisan korlátozott. Ez a diktatúra egy új formája, melyben csakis az érvényesülhet, diktálhat, akinek médiája van, eredménye pedig a globálisan uniformizált gondolkodásmód. A paranoid elmebeteg nem képes eszméit kritika alá vonni, a tömegmédián nevelt tudatú ember hasonlóan nem képes kritikát gyakorolni meggyőződése felett, mert nem használ más információforrást. Sajnos a tömegmédia üzeneteit ma már egyre gyakrabban támogatják a könyvek, tankönyvek, iskolák is. De nevezhetjük-e ideológiának napjaink médiasugallatait? Igen, minthogy egységes, következetes, mindenre kiterjedő, ellentmondást nem tűrő, szuggesztív propaganda jellegűek. Az így létrejövő egyoldalú, álliberális értelmezési erőszak¹⁴ eredménye hasonlatos az elmebeteg viselkedés eredményéhez: a természethez és az egymáshoz való alkalmazkodás képessége csökken, legrosszabb esetben elvész. Korunk ideológiájának egyik látványos cselekvési megnyilvánulása a globális fogyasztási téboly (consumer idiotism).

A veszély nem mindenkire egyformán leselkedik azonban. A legnagyobb kockázatnak a serdülőkorúak, a kiszolgáltatott csoportok és az alacsony iskolázottságúak vannak kitéve. A civilizált társadalmakban átlagosan napi négy órát néz tévét egy lakos, de a gyerekek még ennél is többet. A serdülőkorúak tudatára a tömegmédia elsősorban értékközvetítő hatást gyakorol, ami a médiában fontosnak tűnik fel, a fiatalok azzal fognak foglalkozni, a médiában bemutatott életmódot igyekeznek utánozni. Mindez nem jelentene problémát akkor, ha a tömegmédia olyan értékrendet közvetítene, melyben a békés együttélés és a környezetvédelem állnának első helyen. Ehelyett azonban a gyenge minőségű szórakozásra, pazarló, henyélő életmódra nevelnek és csábítanak a műsorok, a híradások pedig hamis képet festenek a világ történéseiről. Gyakori félrevezető kérdés, hogy mit nevezhetünk helyes értékrendnek. Nos akinek az elmúlt háromezer év írott történelme e téren nem elegendő iránymutató, annak úgyis hiába beszélnénk.

Mit kell tennünk tehát, hogy képesek legyünk tájékozódni a valóságos realitásban, hogy igaz jelekhez jussunk a hamisítványok tengerében? Mindenekelőtt a tudatunkat kell tisztán tartani. Tudnunk kell, hogy a kommunikációs jelek, az üzenetek nem azonosak a referenssel, a valósággal. Tudnunk kell, hogy a tömegmédia főárama értelmi fogyatékosok színvonalára van kalibrálva. Tudnunk kell, hogy minél harsányabb egy hír, annál valószínűbb, hogy hamisítvány. Tudnunk kell, hogy az igaz jelekhez való hozzáférés fáradozást igényel, és hogy nem szabad megspórolnunk ezt a munkát, mert az életünk múlik rajta. Gyerekeinket minél hamarabb fel kell világosítani a média természetét illetően, és védenünk kell őket a média hatásaival szemben. Kis közösségeket kell szerveznünk, ahol csak kevés dologgal foglalkozunk és csak igaz jeleket használunk. E közösségekben fel kell kutatnunk az igaz információkat és terjesztenünk kell azokat a tömegmédián kívüli csatornákon. Be kell látnunk az utóbbi száz év történetéből, hogy immáron nem a hagyományos természet csapásai jelentik a fenyegetést, hanem az emberi jellem, a rosszindulatú szándék, a butaság, az erkölcstelenség. Önmagunk ellen kell védekeznünk, nekünk embereknek az emberekkel szemben, az emberi kultúra védelmében.

Botond Gyula
Budapest 2008-09-14

Jegyzetek