Kommunikáció

• Kommunikáció formája
• Szuggesztibilitás, mint a médiahatás nem mediális komponense
• Média-mágia
• A hamis jel, mint biológiai fegyver
• Tudat, médium, média – Valóságépítés
• Occurrence
• Védőoltás hazugságjárvány ellen
• Covid és média
• Médiakutató
• Kultúra
• Hatáskutatás
• Értékek
• Bulvár

Médiakutató 4.

Értékek

A Médiakutatóban az értékeket illetően a fentebb idézett Herrnstein Smith-féle szövegzagyvalék változó, viszonylagos értékszemléleti sugallatával, és a meghirdetett értéksemlegességgel szemben masszív értékítéletek direkt és indirekt megfogalmazásaival találkozhatunk lépten-nyomon. Ezek egy része a már bemutatott idézetekben is fellelhető. Természetesen az értéksemlegesség követelménye is egyfelől önellentmondás, másfelől pedig egy szigorú értékrendet jelent. Nem érdemes itt afféle értékjelző fogalmakkal foglalkozni, mint baloldali, jobboldali, liberális, konzervatív, rasszista, antiszemita, náci, kommunista, keresztény stb. E szavak eredeti jelentésüket elvesztették, napjainkban csak, mint címkék, flepnik, szitokszavak működnek, használatuk a kommunikáció komolytalanságát vagy hamis mivoltát jelzi. Értékek viszont vannak, és létezésük, tiszteletük létkérdés ma is ugyanúgy, mint minden korban. Értékek felismerése, preferálása csakis érzelmi alapon lehetséges, bár bölcseleti, jó értelemben vett okoskodással megindokolhatók, de az eredendő érzelmi választás kiiktathatatlan. Többek között ezért sem érdemes hosszas értékmagyarázatokba bocsátkozni, az efféle szövegek eleve gyanúsak. Az értékek az emberi érzelemvilág tartozékai.

A tömegmédiumok értéket közvetítenek, fogyasztásuk pedig értékpreferencia függvénye. A médiáról folyó diskurzusok pedig még inkább értékalapúak, a semlegességet zászlajukra tűzők ugyanúgy, mint a nyíltan elkötelezettek. A nyílt, hiteles elköteleződés azonban világos helyzetet teremt, lehetőséget arra, hogy amit gondolunk, arról beszéljünk. Fontos megjegyezni, hogy bizonyos értékek iránti elköteleződés nem azonos az ideológiai elköteleződéssel.

Lehet-e értékpreferenciát és értéksugallatot felismerni egy, a magyarországi menekültügy sajtóját tárgyaló cikk bevezetőjének alábbi mondatában?

„Egyrészről a szociológusok körében régóta ismert tény a magyar társadalomban jelen lévő xenofóbia nemzetközi összehasonlításban is magas szintje.” ¹

Egyrészt a xenofóbia statisztikai mérése olyan „gyengén empirikus” művelet, mint pl. a pszichiátriai diagnózisoké. Már maga a fogalomhasználat is önkényes, ki mondja meg, hol kezdődik a xenofóbia, milyen kérdésre, milyen szóval kell válaszolni ahhoz, hogy xenofóbbá nyilvánítsanak egy személyt, netán egy társadalmat? Másrészt a menekültügy sajtóreprezentációját (értéksemlegesen) vizsgálandó, miért a magyar társadalom idegenellenességével kell bevezetni a cikket? Az én válaszom e kérdésre az, hogy azért, mert ez a cikk érdemi mondanivalója. A többségi társadalom xenofób voltának hirdetése. Ebből ugyan semmilyen irányú pozitív értékpreferencia nem állapítható meg, de a magyar társadalommal szembeni negatív attitűd igen.

Ugyanígy indul, a fentebb már említett, a kibeszélő show-k cigányképét elemző írás:

„A magyar társadalomban a romákkal szembeni előítéletesség hosszú évtizedek óta jelen van…” […] „A Tárki 2005 decemberében végzett közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 62 százaléka teljesen egyetértett vagy inkább egyetértett azzal a kifejezetten rasszista állítással, hogy a bűnözési hajlam a cigányok vérében van.” ²(Ki itt a rasszista? A Tárki, vagy aki válaszol a rasszista kérdésre?)

A provokatív kérdések provokatív eredményre vezetnek, aki pedig efféle álempirikus, tudománytalanságokat komolyan vesz, azt csakis érték, vagy ideológiai elköteleződése miatt teszi. Érdemes észrevenni továbbá, hogy az előítéletesség egy gondolat, aki ezt kifogásolja, még a gondolatokat is elő akarja írni.

A híres-hírhedt 2002-es jászladányi iskolaügy, ³melyben az ideológiai elköteleződés az oktatási minisztert is törvénysértésre ⁴ sarkallta, sajtódiskurzusának vizsgálata kapcsán a szerző „jobboldali” lapokat elemez:

„[…] minden cikk kitér arra: az iskola azért lehetetlenült el, mert a diákok egy csoportja – félreérthetetlenül a romák – nem akarnak tanulni, agresszívek, és rettegésben tartják a rendes »magyar« gyerekeket. »A gyerekek féltek – fakad ki egy anyuka – Nem mernek kimenni a mosdóba, mert megfélemlítik őket, elveszik és összetörik a vonalzójukat. Tönkreteszik a könyveiket, füzeteiket.« A kérdés, ami logikusan felvetődik e sorok olvasásakor, nem merül fel az újságíróban: elsősorban nem a tanárok inkompetenciáját mutatja, ha ennyire elfajultak a viszonyok az iskolában?” (A kommentárban a „logikusan felvetődik” alany nélküli utalásra érdemes figyelni, mely így nem személyes, hanem felsőbbrendű logikát sejtet. Ám ebből a logikából valahogy nem következik az a belátás, hogy az új iskola éppen ezt az ”inkompetenciát” hivatott kiküszöbölni [fizikai fenyítés nélkül]. A cikkíró üzenete tehát a tanárok és az iskolaalapítás elítélése.)

„Egyetlen, a magániskolát támogató szerző sem kommentálta azt az érvet, hogy minden bizonnyal pedagógiai-szakmai problémák lehetnek egy olyan iskolában, ahol a tanári kar rendre tehetetlenül áll a magatartási problémákkal szemben, ahol az iskolások egy csoportja terrorizálja a többieket, és ahol nem lehet órát tartani néhány renitens diák miatt.” ⁵(A „minden bizonnyal” érv milyen kommentárt érdemelne?)

Egy azóta, bár meg nem megszüntetett, de lényegében átalakított rádióműsort, a Vasárnapi Újságot ORTT felkérésre vizsgáló szerző beszámolójában számos témát, kijelentést, ítéletet és értékítéletet idéz a műsorból, melyeknek igazságtartalmát semmilyen mértékben nem vizsgálja, majd megállapítja a műsor „tulajdonképpeni üzenetét”:

„A »Vasárnapi Újság« közléseinek többsége a világot és a magyar társadalmat egy végletesen leegyszerűsített és szélsőségesen konfrontatív kétosztatú ideológiai-politikai séma szerint értelmezi és láttatja. Az egyik oldal a mi oldalunk, amely a nemzeti, a konzervatív, a jobboldali, a polgári, a keresztény, de legfőképpen a magyar jelzővel írható le. Ez természetesen a jó oldal, amely a magyar nemzet, a magyar nép, Magyarország felvirágoztatásán fáradozik. A másik – a rossz – oldalon ők állnak, akik mások mint mi, akik mindannak az ellentétei, amik mi vagyunk: a baloldaliak, a liberálisok, a nemzetietlenek, az idegenek, a vallás nélküliek, vagyis azok, akik – még ha el is akarják hitetni magukról – nem a magyar ügyek igazi képviselői.”

„Problematikusnak azt tartjuk, hogy a »Vasárnapi Újság« tálalásában a bűnök és a bűnösök, a kommunista gyilkosok, a megtorlók, a pufajkások, a hazaárulók az egész baloldalt ellepik, és általában mindenkire differenciálatlanul rávetül a kommunista stigma, akiről az gyanítható, hogy nem azonosul a nemzeti-konzervatív szellemiséggel és a politikai paletta másik oldalán áll.” Végül levonja az összefoglaló következtetést:

„A »Vasárnapi Újság« egyértelműen a politikai paletta jobboldalán elhelyezkedő, a műsorkészítők által nyíltan vállalt és hirdetett nemzeti-konzervatív szellemiségű műsor, amelynek információs egységei kevés kivételtől eltekintve a nemzeti, konzervatív és keresztény eszmevilágot jelenítik meg, – hol explicit módon, hol burkoltabban, de mindenképpen üzenetértékűen – kritizálják, mondhatni támadják a baloldalt és általában mindent, amiről azt gyanítható, hogy nem azonosul ezzel a szellemiséggel.”

„[…] arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy bármilyen valós és méltányolandó jobboldali igényekre hivatkozva foglalja a műsoridőt a legfontosabb nemzeti értékek kultiválására hivatott közszolgálati csatornán, szellemisége, tematikája, világképe, üzenete, stílusa, a jobboldalinak, a konzervatívnak és a nemzetinek a műsorban lecsapódó felfogása reménytelenül távol esik a nyugati demokráciákból ismert, civilizált és progresszív liberális konzervativizmustól, parlamenti jobboldaliságtól és nemzeti azonosságtudattól.” (A „progresszív liberális konzervativizmus” („proglibkon”) tehát az ideológiai etalon. Kár hogy nincs még kiáltványa, többen ismernék.)

„Summa summarum azt kell megállapítanunk, hogy a „Vasárnapi Újság” nem méltó egy olyan rádiócsatornán való sugárzáshoz, amely magát magas színvonalú közszolgálati médiumnak szeretné látni és láttatni.” ⁶

A fenti elemzés nem foglalkozik a vizsgált műsorban elhangzott kijelentések igazságtartalmával, tehát azt sem zárja ki, hogy azok mind igazak. Márpedig ebben a könnyen lehetséges esetben a szerző a hazugságot követeli meg a közszolgálati rádiótól. Azt az igényt nyilván felvetni is felesleges, hogy a kritikus valamiféle javaslatot tegyen a műsorban kifogásolt módon tárgyalt témák más módon, számára is elfogadható hangon, terminológiával való elbeszélésére. A mai magyarországi közbeszéd nemzeti ügyek tárgyalására való alkalmatlanságára, az ezen ügyeket szívükön viselő értelmiségiek számtalanszor rámutattak.

„Magyarország egyre mélyebbre süllyed a »verbális polgárháború« örvényeibe. Ennek egyik fő oka, hogy nemcsak, hogy nem alakultak ki a helyzethez illeszkedő kommunikációs mezők, eszközök, technikák, hanem mindezen döntő fontosságú elemek alapvetően éppen azoknak a struktúráknak a kezében vannak, amelyek a birodalmi alávetés elmélyítésében érdekeltek. Hamis értelmezési keretek, fogalom-készletek zavaros örvényei kavarognak abban a térben, ahol a minket körülvevő lét megértésének és a nemzet, mint közösség javára történő felhasználásának eljárásait kellene folyamatosan újraalkotni.” ⁷

A Médiakutató folyóirat tíz évét áttekintve, a bevezetőben említett szempontjaim szerinti mélypontot a felelős szerkesztő egy elemzése az antiszemitizmusról, és az utána következő, szintén általa vezetett vita a gyűlöletbeszédről összefoglalása képezi. A tanulmányban Csurka István Magyar Fórum, és Istóczy Győző 12 röpirat című, 19. század végi folyóirata kerül összehasonlításra az antiszemitizmus tükrében. A cikk szerzője az Antiszemita közbeszéd Magyarországon kötetek társszerzője is egyben. Ez utóbbi könyvsorozat első kötetének előszavában szerepel a következő, Stephen Roth-tól idézett mondat: „»[…] az antiszemitizmus ellen harcolni szintén nem a zsidóknak kell, hanem a nem zsidóknak. A mi feladatunk az, hogy a nem zsidókat állítsuk csatasorba.« […] Megpróbáljuk követni a tanácsot.” ⁸Úgy gondolom e világos célkijelöléshez fölösleges kommentárt fűzni.

„A 12 röpirat és a Magyar Fórum között a világnézeti azonosság ellenére az alapvető különbség az, hogy míg az előző szerkesztői, szerzői nyíltan és büszkén vallják: ők antiszemiták, az utóbbi munkatársai – a fentiek ellenére – tagadják az antiszemitizmus vádját. Ennek oka egyszerű: Csurka István és szerzőtársai is tisztában vannak azzal, hogy a Holokauszt után az antiszemitizmus szónak milyen konnotációi vannak. Az antiszemita eszmék terjesztését vállalhatják, ezek néven nevezését nem.” ⁹

Az elemzés természetesen semmilyen mértékben nem vizsgálja az újságokban kifogásolt kijelentések igazságtartalmát, tehát nem zárja ki, hogy azok akár igazak is lehetnek. Efféle értékelési metodika eredményei nem vehetők komolyan. Az antiszemita flepni használatáról már más helyen kifejtettem a véleményem. ¹⁰A „gyűlöletbeszéd” címke ugyanúgy működik, célja és hatása a szemfényvesztés.

Idézet a cikket követő „gyűlöletbeszéd” vitából:

„A kérdés az, hogy létezik-e ördög a világban, és ha létezik, akkor ez előbb-utóbb a gyűlöletbeszédet is legitimálhatja.” (Ez a lényegre tapintani igyekvő, ördögöt firtató felvetés a vitában elsikkadt, mintha el sem hangzott volna.)

„[…] a magyarok önképéhez nagyon nagy mértékben hozzájárul az, hogy a cigányok az a negatív referenciacsoport, akikkel szemben, vagy akiknek a sötét háttere előtt mondjuk a saját erényeik még jobban világíthatnak. […] Mindez úgy hat vissza a médiára, hogy egy ilyen helyzetben, egy ilyen konszenzuális és folyamatosan megerősített cigányellenes hangulatban az is bőven elég, hogyha a média maga leírja ezeket a dolgokat.”

„Az amerikai nagykövet legutóbb a Magyarországon tapasztalt egyedüli negatív tényezőként az antiszemitizmust említette meg. És talán ezek a külső jelzések elindíthatnak valamilyen változást.” (E megjegyzést a vitavezető tette, aki az Antiszemita közbeszéd Magyarországon c. köteteknek is társszerzője. E durván magyarellenes iratokat szerzői rendre eljuttatták az akkori magyarországi amerikai nagykövethez, aki ezután az említett kijelentést tette.)

„[…] úgy, ahogy Németországban végigbeszélték a Holokauszt eseményeit, Magyarországon is le kellene folynia a nyilvános vitának. Én erre ma nem látok komoly esélyt.” ¹¹(Azóta a holokauszt magyar nyelvű végigbeszélése nyilvánosan lezajlott, ha nem is pont úgy, mint Németországban. ) ¹²

Az a hang, ami a Médiakutatóban 2002-ben gyűlöletbeszédnek neveztek mára nagyságrendekkel elszaporodott és felerősödött a magyar nyilvánosságban. Eme fejleménynek egyik nyilvánvaló oka a gyűlöletbeszédről folyó diskurzusok álságos, hamis, diszkriminatív, kettős mércét alkalmazó volta. Nem zárható ki, hogy az efféle diskurzusoknak éppen ez a célja.

A Médiakutatóban több elemzés is megjelent a romániai magyar sajtóról, ezekben a magyar nemzeti érdekek képviselete legalább egyik értékmérőként szerepel. Kivétel egy, a folyóirat első számában olvasható tanulmány, melyben a szerző a kisebbségi lét túldramatizálását veszi észre bizonyos médiaeseményekben, e kifogásolt attitűdöt a „kisebbségi neurózis” pszichopatológiai fogalommal illeti, majd néhány példát is bemutat.

„A kisebbségi neurózis fogalma azzal kapcsolatos, hogy a sajtó dramatizálja a kisebbségi létet, fokozza az etnikai viszonyok problémás voltának érzetét, azt a hétköznapi élet egyik fő problémájaként tematizálja.”

„A kisebbségi érdekvédelem okán vállalt feladat olykor maga is árt a professzionalizmusnak, de legtöbbször csak egy jellegzetes színezetet ad: mozgósító-propagandisztikus jellegű, a nyugat-európai értelemben vett pártsajtóra emlékeztet. Emellett a romániai magyar sajtó nem nacionalista vagy xenofób, vagyis nem fordul elő a román nemzetet vagy kultúrát egészében lekicsinylő, lekezelő, elítélő szöveg – habár ez a sajtó néha magyar felsőbbrendűségi érzetet sugall, az összmagyar közbeszédhez hasonlóan. Ezért e sajtó jellemzésére inkább a kisebbségi neurózis fogalma, mintsem a kisebbségi nacionalizmus fogalma alkalmas.” ¹³(Feltételezem, hogy a „kisebbségi pszichózis” és a „kisebbségi fasizmus” flepnik fogalmi lehetőségét is megvizsgálta legalább gondolatban a körültekintő szerző, végtére is magyarokról van szó.)

A „kisebbségi neurózis” fogalmát talán mégsem kell egészében elvetnünk. Kár, hogy a Médiakutató e cikket követő negyven számában senki sem alkalmazta, az egyébként igen nagy frekvenciával tematizált magyarországi kisebbségekre. Hogy miért nem, arra valamelyest rávilágít egy erkölcsi eszmefuttatás, a folyóirat egyik frekventált szociológusának tollából, melyből megtudhatjuk, hogy a posztmodernben a kissebségekre speciális etika vonatkozik:

„A szociológiai jelentősége Derrida Levinas-tézisének az, hogy egyaránt lehetőséget nyit úgy a »másság«, elméleti kidolgozására, mint a kisebbségekhez való gyakorlati viszony – a pozitív diszkrimináció – morális alátámasztására. Ezt valahogy így fogalmazhatjuk meg: ahhoz, hogy egyenlően kezeljük az egyenlőtlen helyzetben lévőket, egyenlőtlenül kell kezelnünk őket addig, amíg az egyenlőség feltételét a mi magunk cselekedete meg nem teremtette. A társadalom szolidaritása annál fontosabb, mert bár a liberális jogállam potenciálisan képes megvédeni az idegent, a külföldit a közösségből való barbár kizárástól, nem képes felismerni az idegen egyediségét. Kafka Perének a főhőse éppen azt példázza, hogy az idegennek nem lehet egyedi neve, és ezért hiába az univerzalizmus, a világ mindig bűnösnek fogja találni az idegent. Még vádat sem kell emelni ellene.” ¹⁴(Az erdélyi magyarok „kisebbségi neurózisa” pedig azt példázza, hogy nem minden kisebbséget illet meg a kivételes etika.)

Az értékek címszó alatt meg kell említeni a közszolgálatiság kérdését. A folyóiratban számos törvényelőkészítő vitaanyagot, elemzést, nemzetközi példát olvashatunk a témában. Ezekben lényegében senki nem kérdőjelezi meg a közszolgálati médiafunkció szükségességét, és legalább egy közszolgálati tévé- és rádiócsatorna működtetését. E szövegekben a „közjó” és a „nemzeti érdek” ideák ritkán ugyan, de előfordulnak pozitív értelemben. Egy helyen még a jó értelemben vett „közbölcsesség” (widsdom of the crowds) és a ”közhasznú tudás” is felbukkan. ¹⁵Szinte minden alkalommal megemlíttetik az a tény, hogy a közszolgálati média hatékonyságát nagymértékben csökkenti a bőséges médiakínálat, és a szórakoztatás, mint elsődleges médiaválasztási szempont, egyesek szerint olyannyira, hogy az már a közszolgálati funkciót lehetetlenné, értelmetlenné teszi.

A közszolgálatiság témája ugyanakkor termékeny talajt biztosít ideológia közvetítésére is. A közszolgálati Kossuth Rádió egyes műsorairól:

„A magas – olykor félmilliót is meghaladó – hallgatottságával »mentegetett« Vasárnapi Újság rendszeresen demagóg és szabálysértő műsorát sokak szerint ugyanakkor a hallgatók mintegy fele döbbenettel, ellenszenvvel, azaz mazochizmusból kíséri figyelemmel.”

„[…] Bolgár műsorának ¹⁶ felszámolásakor egyáltalán nem volt szempont a hallgatottság. Pedig ezt az éveken át hetente kétszer, hétköznap délután hallható, korrekten moderált és valóban friss, hiteles műsort 1998-tól hat–kilenc százaléknyi közönség kedvelte […]”

„[…] a csak kormánypártiakból álló csonka kuratóriumi elnökség javaslata nyomán 2001 augusztusától Kondor Katalin lett az elnök. Az ő tevékenységének nemcsak a műsorpolitikai egyoldalúságok elszaporodása, a hírműsorok zömének szinte Fidesz-közeli propagandaadássá torzulása az eddigi mérlege, hanem az igazi reformok elmaradása, elodázása is.” ¹⁷(Ezen idézetek csak azért érdekesek, mert a Médiakutató (tudományos? értéksemleges? objektív?) folyóiratban a másik oldal érvelése semmilyen mértékben nem kap helyet.)

A közszolgálati vs. kereskedelmi (bulvár, tabloid, „neomédia”, populáris, interaktív, demokratikus) média összevetése kapcsán rendre a közszolgálati kapja az antipatikus szerepet.

„A paternalista, többnyire hatalomtisztelő, a hatalommal lojális közszolgálati televízió »kopogós hírekről«, kiemelkedő politikai és gazdasági eseményekről és emberekről kíván tájékoztatni, tényprezentáló attitűddel, és az objektivitás eszményét (legalább a szándék szintjén) szem előtt tartva. Oktatni-nevelni és művelni kívánja közönségét. Stílusát választékosság, hivatalos hangnem, távolságtartás jellemzi. Ez az alapvetően paternalista felfogás még mindig tetten érhető például a mai magyar közszolgálati televízión (bár az sem »menekülhet« a tabloidizáció folyamata elől).” ¹⁸

„A felvilágosító jellegű közszolgálati műsorok után a valóság-show társadalmi munka – úgy a készítők, mint a nézők részéről –, a különbség csak az közöttük, hogy »egyikük belül, a másik pedig kívül dolgozik« –, ahogy azt egyik műsorában Dr. Phil megfogalmazta. Más szóval az a küzdelmes munka került ezeknek a műsoroknak a központjába, amelyen keresztül az egyén megszerezheti és megőrizheti biztonságát és identitását. Nem hierarchikus, nem intézményi, nem kikényszerített nevelés ez, mint a régi közszolgálati médiá¬ban, hanem önkéntes, tudatos és egyéni.” (Némiképp ellentmond ennek a szemléletnek, hogy 2003-ban televíziós valóság-show események az oktatási minisztérium érettségi tétel javaslatai közé is bekerültek [valami miatt ezen esemény sem említtetik meg a Médiakutatóban] hiszen az érettségi vizsga egy meglehetősen „hierarchikus”, „intézményi”, „kikényszerített” procedúra.)

„A valóságtelevíziózás az állami közszolgálati tévé nosztalgikus romantizálásával szembeni válaszként értelmezhető a késő-modernitás poszt-jóléti körülményei között. Azt mutatja meg, hogyan lép be a kereskedelmi tévé a saját eszközeivel a gondoskodó állami intézmények és a régi közszolgálati média megüresedett helyére, hogyan gondolja újra, és hogyan menedzseli saját nézőpontjából a kielégítetlen társadalmi igényeket.” ¹⁹(Vagyis a kereskedelmi média közszolgálativá válik, legalábbis jó néhányan erről álmodoznak és ezen munkálkodnak.)

Meg kell említenem, hogy a folyóiratban eddig megjelent kb. 300 cikk között kettő kakukktojásra, vagyis nemzeti és „konzervatív” értékrendet képviselő írásra is bukkantam, melyek a közszolgálatiság témájába tartoznak. Egyik Szikora József, a Katolikus Újságírók Szövetsége elnökének „alternatív” hozzászólása a média üzlet vs. közjó szolgálatának kérdéséhez, melyben azt javasolja, hogy ingyenes hozzáférést csak a közszolgálati tartalmak élvezzenek, a kereskedelmi műsorokért fizessen a fogyasztó.

„A média azonban – önmagában – sem nem jó, sem nem rossz, hanem lehetőség. Érdemes egy kissé megállnunk e tulajdonképpen közhelyszerű állításnál, és röviden áttekinteni egy, a közönség és a szakma által is valószínűleg csak kevéssé ismert felfogást korunk médiájáról. Ez a katolikus egyházé, amely első közelítésben egyáltalán nem bírálja, éppen hogy csodálatosnak nevezi ezt az emberiség történetében viszonylag új jelenséget.”

„Mindezt az egyház tömörebben úgy fogalmazza meg, s ismét az „Inter mirificá”-t idézem: a média teljesítménye a szerint ítélhető meg, hogy az adott területen mennyire szolgálja a közjót.” ²⁰

A másik Koltay András ²¹ jogász tanár hozzászólása a közszolgálatisághoz.

„A nemzeti kultúra azonban önmagában is érték, megóvásra akkor is érdemes, ha az aktuális többség nem kíván ezért erőfeszítéseket tenni: a Petőfi-összes foggal-körömmel való megőrzésének feladata nem feltétlenül többségi döntéshozatal alapján jelentkezik égető szükségként.”

„A nemzeti kultúra megőrzése és gazdagítása is egy értékítélet eredményeképpen jelentkezik a mindennapok feladataként azon honfiak számára, akik abba a tudatba ringatják magukat, hogy az létezik, él, és mindenképpen megmentésre érdemes. A feladat még akkor is végrehajtandó, ha azt az adott pillanatban csak a közösség kisebb része ítéli szükségesnek vagy fontosnak: az érték nem attól érték, hogy hányan ismerik fel – elvégre a demokráciához is ragaszkodunk, pedig talán soha nem jutunk el arra a pontra, hogy a közös döntéseket valóban a többség, és valóban óvatos megfontolás alapján, racionális és alaposan átgondolt érvek megvitatása után hozza meg.” ²²

Talán felesleges is megemlítenem, hogy a Médiakutató folyóirat közel 6000 oldalán nem találunk a magyar nemzeti értékek médiareprezentációját vizsgáló tanulmányt, vagy a hazai és külföldi médiában előforduló magyarellenes (direkt, vagy kódolt antimagyar) közbeszéd példáinak listázását netán hatáskutatását, és nem találunk a tömegmédia magas kultúrát, magas műveltséget, az „erkölcsi szépet”, a nemes, szelíd, bölcs viselkedést közvetítő vagy sugalmazó üzeneteire vonatkozó kutatást sem.