Kommunikáció

• Kommunikáció formája
• Szuggesztibilitás, mint a médiahatás nem mediális komponense
• Média-mágia
• A hamis jel, mint biológiai fegyver
• Tudat, médium, média – Valóságépítés
• Occurrence
• Védőoltás hazugságjárvány ellen
• Covid és média
• Médiakutató
• Kultúra
• Hatáskutatás
• Értékek
• Bulvár

Vitaanyag tanulmány, beküldve a Poszt↔Modern Mérlegen – Két felemás évtized (1990-2010) c. konferenciára, mely a Polgárok Házában 2010 dec. 7-8-án került megrendezésre. Az ott elhangzott előadásom az Alternatív pszicho könyvtárban, „Az emberi minőség és az erkölcs” cím alatt olvasható.

Botond Gyula

Média: Közügy vs. Hatalmi ágazat

A mai nyilvános kommunikációs médiumok működését az eredendő emberi, biológiai, pszichológiai kommunikációs mechanizmusoktól függetlenül tárgyalni nem érdemes, feltéve, hogy valakit tényleg érdekel a téma. A szokás azonban mégsem ez a pszichológiai alapú megközelítés, hanem az egyes kommunikációs eszközök önálló, elszigetelt, újkeletű médiumokként való szemlélete, egymáshoz, illetve korábbi önmagukhoz való mérése. Márpedig a kommunikációs eszközök összese, azok is, melyek majd csak ezután fognak megvalósulni és működésbe lépni, céljukat és hatásukat tekintve mind ugyanazon pontra fókuszálnak, a befogadó ember receptoraira és tudatára. Bármilyen irányú és gyorsaságú változás, ha tetszik fejlődés zajlik is az információközvetítő technikák terén, ez a befogadói emberi tényező egy állandó, de mégsem könnyen kiszámítható pontot és egyben korlátot jelent. Más szóval, egy kommunikációs eszköz (és persze bármilyen más technikai médium) jóravalóságát saját belső jellemzői nem garantálják, vagyis nem beszélhetünk fejlődésről pusztán a technikai változások figyelembevételével.

2008-ban megjelent Média-mágia című könyvemben a szuggesztibilitást, mint társadalmi létünket meghatározó pszichés működést alapul véve vizsgáltam a médiumok működését, az ott leírtakat itt most nem szeretném ismételni. A tömegmédiumok hatásvizsgálatáról, értékeléséről beláthatatlan mennyiségű szöveg látott már napvilágot eddig is és e mennyiség folyamatosan növekszik. A téma lezárhatatlanságát egyfelől a kommunikációs médiumok lavinaszerű, jóformán követhetetlen technikai változása okozza.

„A jelenkori Média hasonlóképpen van folyvást előnyben a róla szóló elméletekkel szemben, mint a fehérgalléros bűnöző a bűnüldöző szervekkel szemben.” ¹ E találó megállapítást itt ki kell egészítenem azzal a megjegyzéssel, hogy nem minden médiavizsgálat és elmélet bűnüldöző jellegű, az alább bemutatottak például sokkal inkább „bűnpártolóak”.

Egy alapvető kérdés, és jó megközelítési irány volna annak vizsgálata, hogy nevezhetjük-e a média változását fejlődésnek, szem előtt tartva a fentebb már említett emberi tényezőt. A másik ok, ami a tömegkommunikációt értékelő szövegek infinitását eredményezi, a médiumok óriási hatalmi potenciálja, melynek következtében vizsgálatuk és oktatásuk politikai és financiális érdekek kiszolgáltatottja.

Ebben a dolgozatban nem közvetlenül a médiumok működésével, hanem a róluk folyó diskurzus egy lokális, de globálisan is reprezentatív részletével foglalkozom. Egy 2000 végétől negyedévente megjelenő magyar szakfolyóirat, a Médiakutató eddigi összes tanulmányát (2010 nyárig bezárólag, több mint 5000 oldal) áttekintve próbálok a tömegmédiumok mainstream tudományos értékeléséről jellemző képet felvázolni. A szempont, mely szerint a szövegek fontosságát és üzenetértékét megítélem, meglehetősen természetes: a józan ész és a magyar nemzeti érdek. Már ezen a ponton alapvetően eltérek a médiakutatás napjainkban előírásos, de legalábbis előírásosságra igényt tartó elveitől, ami az értéksemlegesség és objektivitás jelszavakat tartja iránymutatónak. Hogy e jelszavak milyen álságos módon működtethetők, és hogy képesek jelentésükkel ellentétes tartalmú szövegeket leplezni, arról alább lesz még szó, de már itt meg kell említenem a „középutas”, „értéksemleges” ítélkezés egyik csapdáját. Aki bűn és erény között az egyenlő távolságot, vagyis a középutat választja, az bűnpártoló. Aki a magyar nemzeti érdek és a magyarellenesség között az „értéksemleges” középutat választja, az magyarellenes.

E folyóiratot korábban nem olvastam. A dolgozat megírásához kerestem új anyagot, a könyvemben leírtak ismétlését elkerülendő. A Médiakutató cím arra utal, hogy a médiumok működésének tudományos elemzése a tárgy, ezért választottam. Tudomásom szerint magyar nyelven ezen kívül még egy, becslésem szerint kisebb súlyú (értsd: szuggesztív erejű), de hasonló szemléletű, direkt kommunikáció és médiakutatással foglalkozó szaklap férhető hozzá nyilvánosan ², illetve ismerek egy zárt körben terjesztett ³. A Médiakutató szerkesztői beköszöntője szerint kommunikációszakos diákoknak, médiakutatóknak és gyakorló újságíróknak egyaránt ajánlott olvasmány. Népes szerzői gárdája is kevés kivétellel egyetemi tanárok, PhD hallgatók. Az összes megjelent lapszámot végigolvasva meg kellett állapítanom, hogy a folyóiratból a médiumok működésére vonatkozó tudományos jellegű ismeretre alig tudtam szert tenni, ezzel szemben viszont a médiáról folyó tudományosnak szánt diskurzus számomra új, és igen fontosnak tűnő jellegzetességeivel találkoztam. Röviden: a Médiakutatóból a médiumok nem, de a médiumokról folyó diskurzus egy meghatározó, koncepciózus oldala megismerhető. Az általam kiválasztott témák és idézetek szemléleti hasonlóságát sommásan a „neoliberális ideológia” címkéjével szokták illetni. Az ezzel ellentétes, ún. „konzervatív értékrend” a folyóiratban lényegében nem, csak mint kritika tárgya jelenik meg. Itt most természetesen nem e folyóirat értékelése a cél, hanem a tömegmédiumok közügy vs. hatalmi ágazat szempont szerinti vizsgálata, melyben azonban a médiadiskurzus egy stratégiai eszköz.

A kommunikációs technika napjainkban zajló és egyre növekvő lemaradással követhető változása (fejlődése) következtében nagyon valószínű, hogy amit ma még tömegmédiumként tartunk számon az néhány év múlva a bolhapiacokon kapható nevetséges bóvlivá válik. Elsősorban a ma még legfőbb tömegmédiumot, a televízió készüléket és a televíziós rendszereket fenyegeti ez a veszély. Nyilván ugyanez a sors vár a televíziózásról szóló tudományos és tudománytalan szövegekre is. Őszintén szólva már most is valamelyest elmaradottnak, érdektelennek találom korunk még vezető tömegkommunikációs technikájával, a televíziózással való foglalkozást, hiszen a rohamosan terjedő internet, melyet magam is használok (a tévét pedig nem) alapvetően más működésű kommunikációs rendszer. Márpedig az elmúlt 20 évben, és még napjainkban is a televíziót kell a legfrekventáltabb információforrásnak tekintenünk.⁴ Az a tény, hogy az elektronikus jelhordozók nem tudták, és úgy tűnik nem is fogják kiszorítani a papír alapú jelhordozókat, nem valószínűsíti a televíziózásnak az internet korában való fennmaradását. A papíros szöveg– és képtároló eszközök ugyanis csupán közvetítői funkciójukban hasonlítanak az elektronikus jeltároló eszközökhöz, minden más jellemzőjükben különböznek, következésképp az ember másfajta kapcsolatban van velük. Az elektronikus szöveg–, kép–, mozgókép– és hanghordozók azonban minden szempontból rivalizálnak egymással.

A kommunikációs médiumok létbetöltő szerepe ma már talán közhely. Íme néhány beszédes adat: – egy átlagos amerikai gyerek 2001-ben napi hat és fél órát töltött valamiféle médium közelében, és ebből könyvek, magazinok olvasása kb. 45 percet tett ki ⁵
– magyar fiatalok 2005-ben átlagosan napi négy órát tévéztek, a 12-18 éves korosztály 53%-a a tévéhíradót tekintette a leghitelesebb információforrásnak ⁶
– egy egyedülálló magyar nyugdíjas 2005-ben, átlag napi hét órát tévézett, egy gyermektelen negyven év fölötti pár pedig átlag több mint napi öt órát ⁷
– a két legfrekventáltabb magyar internetes hírportál látogatottsága 2001-2004 között 351, illetve 453%-al nőtt, ugyanakkor az országos politikai napilapok példányszáma 10%-al csökkent ⁸
– 2004-ben az USA-ban a 18-29 éves korosztály 20%-a, 2009-ben már a 30 év alattiak 59%-a jelölte meg az internetet elsőszámú hírforrásként; Magyarországon 2008-ban a 15-24 évesek 80%-a használta rendszeresen az internetet ⁹.

Az internet jelen állapotában jelentős másságot képvisel minden egyéb médiumhoz képest, ugyanis nagyobb mennyiségben írják, pontosabban töltik fel magánszemélyek, mint bármiféle hatalom képviselői. A világhálón ma még lényegében teljes szólásszabadsággal találkozhatunk, az információkhoz való hozzáférés korlátja a felhasználó oldalán van. Nyugodtan nevezhetjük korunkat új felvilágosodás korának, de figyelemben tartva azt, hogy mindez egy elektrotechnikai fejlemény, amely, szimbolikusan fogalmazva, egy gombnyomással kikapcsolható. A részleges, területi, illetve bizonyos információcsoportokra vonatkozó kikapcsolásra ma is számos példa ismert. A könyvégetés bonyolultabb és kevésbé hatékony információpusztítási műveletnek tűnik, mint a csak digitális formában tárolt anyagok hozzáférésének magakadályozása.

De hát ki akar itt könyveket égetni, vagy winchestereket zúzni? Az én válaszom erre a kérdésre az, hogy nagyon sokan. Az ember biológiai és pszichikai felépítését, működését emberi léptéken állandónak kell tekintenünk, a felszínes életmódbeli, társadalmi változások a mély struktúrákat nem érintik. Tehát ami a múlt századokban belső hajlam és képesség terén jellemezte az embert, az jellemzi ma is, és fogja holnap is, sem több, sem kevesebb. Egy példát említek csak jelenünkből, a korszakalkotónak indult technikai vívmány, a televíziózás hetven év alatti teljes lepusztulását. Miközben e médium technikailag folyamatosan fejlődött, „emberileg” folyamatosan hanyatlott. Ma már sem kultúrát, sem igazságot nem közvetít, a szórakoztatásnak is a legolcsóbb, legalantasabb formáit nyújtja. Hadd engedjek meg magamnak egy provokatív kijelentést: ma már televíziót csak értelmi fogyatékosok néznek. A minden bizonnyal nemesebb célra szánt tévét nem a technika győzte le, hanem azok az emberi tényezők értéktelenítették el, amelyek az őskortól napjainkig a rendelkezésre álló szerszámok nyújtotta lehetőségeket használják ki pillanatnyi szükségleteik szerint. Azon lehet vitatkozni, hogy a tévé, mint tömegkommunikációs médium eredendően egy kulturális zsákutca, vagy pedig a rászabadított szabad piac pusztította le, de ez csak másodlagos kérdés.

A médiáról folyó, nemcsak magyar nyelvű diskurzus, legalábbis annak igen szószátyár vonulata azonban ezt a tönkremenetelt nemcsak leplezni, hanem mintegy kultúraépítő, demokratizáló, üdvözítő fejleménynek beállítani igyekszik. A posztmodern tömegmédia tanításának evangélistái sokan vannak világszerte, aktívan és egymáshoz viszonyítva koherensen hirdetik az igét. Ebből adódóan, aki médiakutatással óhajt foglalkozni jó, ha felkészül arra, hogy lépten-nyomon ideológiába fog botlani, amit ha nem vesz észre idejében, könnyen a csapda mélyén találhatja magát. Manapság tömegmédia ügyben munkálkodni nem éppen nemes foglalatosság, a média ugyanis nemtelen ügy relatíve és abszolút értéken egyaránt. A száz, százötven évvel ezelőtti sajtóba bepillantva úgy tűnik, hogy a tömegkommunikáció nem volt mindig ilyen elszomorító, visszataszító állapotban. A magyarországi tömegkommunikáció kulturális színvonalának rossz értelemben vett éles megtörése az 1948-as kommunista hatalomátvételhez köthető. A 90-es rendszerváltás szintén éles, jó értelemben vehető kulturális és financiális felszabadulást hozott. E felszabadulás azonban néhány év elteltével anyagi és politikai kiszolgáltatottságba fordult, a sajtó élesen polarizálódott, a televízió vált a tömegkommunikáció meghatározó csatornájává, a médiafogyasztást pedig a szórakozás, mint elsődleges vezérelv vonta irányítása alá. Mindez ma is így van, azzal a különbséggel, hogy a polarizáció még élesebb, a harc még durvább, a szórakoztatás még alantasabb. Az elmúlt 20 év társadalmi eseményeinek leltározása során, a média témaparkot (média-„tájak”-at ¹⁰) választani azt jelenti, hogy elvállalni a piszkos munkát. Szálljunk hát alá, és merítsünk a sűrűjéből!