Kommunikáció

• Kommunikáció formája
• Szuggesztibilitás, mint a médiahatás nem mediális komponense
• Média-mágia
• A hamis jel, mint biológiai fegyver
• Tudat, médium, média – Valóságépítés
• Occurrence
• Védőoltás hazugságjárvány ellen
• Covid és média
• Médiakutató
• Kultúra
• Hatáskutatás
• Értékek
• Bulvár

Botond kiadó, Budapest, 2007
Puha fedelű, 216 oldal, bolti ára 1990 Ft.

A szerző pszichiáter, hipnoterapeuta. E dolgozat az emberi psziché társadalmi szempontból legfontosabb működését, a kommunikációt, ezen belül a szuggesztív mechanizmust mutatja be. Jelen korunkat a kommunikáció mintegy globális háló szövi át és uniformizálja. Ennek tárgyi feltétele a tömegmédia, ám a hatékonyságért végső soron a szuggesztibilitás felelős, vagyis az a tudati reflex, melynek köszönhetően virtuális jeleket valóságos tapasztalatokként kezelünk. A posztmodern tömegmédia a szuggesztibilis emberi lélekre kapcsolódik és így képes létrehozni olyan műtermékeket, melyek napjaink valóságos realitását képezik. A szerző megállapítása szerint mindez alapvetően természetes és hasznos folyamat, baj csak abból származik, ha rosszindulatú hamisítványok kerülnek az üzenetek közé. A kötetben számos aktuális és globális esemény kerül tárgyalásra, végül pedig a hamis üzenetekkel szembeni védekezés néhány lehetőségét vázolja fel a szerző.

A kiadó

A szöveg a modern ember és társadalom szinte minden problémáját fel tudja fűzni a hátrányosan érvényesülő, vagy tudatosan manipulációra használt szuggesztibilitás fonalára, és ezzel korunk értelmes és egységes leírására képes, amely a legtöbb olvasóban bizonyosan rezonanciát vált ki.

 Részlet Buda Béla lektori véleményéből

Dr. Botond Gyula
MÉDIA-MÁGIA

SZUGGESZTIBILITÁS
A POSZTMODERNBEN

 Lektorálta: Dr. Buda Béla

Bevezetés

Emberi világunk az utóbbi évtizedekben alapvetően megváltozott, ha tetszik, ha nem. A változást egyrészt a technikai civilizáció fejlődése, másrészt a 20. század eseményei, pontosabban azok megismerése, megértése okozzák még ma is, folyamatosan. Aktuális létünket, és természetesen a jövőnket is meghatározó pszichikai, társadalmi jelenségek már nem érthetők meg a hagyományos, néhány évtizeddel ezelőtt még használhatónak vélt szemléleti keretben, e téren a puszta terminológiai hiányosságok is akadályt jelentenek. A legújabb kori fejlemények, pl. hit és metafizika inflálódása; a pénz, mint egyetemes értékmérő; a kommunikációs világháló; a tömegmédia; hamis információs miliő; ontológiai elbizonytalanodás; a gazdasági és kulturális globalizáció mind olyan korszakalkotó mozzanatok, melyek még nem szerepelnek a szociológiai, antropológiai kategóriák között. Ehhez járul, hogy a közelmúlt, a 20. század történelmének a korábbi emberképre mért csapása az észlelés szintjéig is alig jutott el.
Másfajta lények vagyunk, mint amilyennek eddig gondolhattuk, hihettük magunkat. Az ember kiszámíthatatlan, veszedelmes, ma már önmagának legfőbb és jóformán egyetlen ellensége. Továbbra is ugyanazon gondolkodásmód és ugyanazon törvénykezés mellett nem sok esély mutatkozik gyermekeinknek a boldogságra, de talán még a túlélésre sem, persze tudjuk, apáinknak se volt könnyű.
Vészjósló kijelentések hallatán szokás emlegetni azt a visszatérő irodalmi tényt, hogy a gondolkodók, írástudók egy része minden korban a sötét jelent és a még sötétebb jövőt véli látni, a sokkal értékesebb, nemesebb múlt fényében. Ezzel szemben a világ mégsem állt meg, sőt fejlődött, gyarapodott látványosan. Manapság azonban más a helyzet. Jelen korunkat, melyet jobb híján itt posztmodernnek nevezünk önkéntelenül is a közvetlenül előtte zajlott modern végéhez, a 19-20. századhoz hasonlítjuk. De még a legborúlátóbb értékelők sem állíthatják, hogy múlt századi elődeinket, akik ugyan nincsenek nagyon távol, bármiben is sikerült volna alulmúlni. A 20. század mind eseményeit illetően, mind szellemi, erkölcsi téren távolabb állt az ideális emberi létformától, mint napjaink társadalmai, illetve politikai mozgalmai. Talán az az ítélet is megkockáztatható, hogy a 20. század az ismert történelem legsötétebb korszaka volt, és ebbéli minőségét nem természeti csapásoknak köszönheti, hanem az emberi tudat mindenható törekvésének.
Jelenleg viszonylagos csend van, vihar utáni, riadt csend. A másfajta törvénykezésnek egy, már kialvó szikrája az 1948-ban, nagy ijedtségben hozott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Ez a törvény az ember elleni védekezés szükségességének szomorú bizonyítéka. Azóta az ijedtség szűnőben van, de a félelem jogosan nem, sőt.
Manapság sokat beszélünk korunkról, a posztmodernről, de ez a beszéd amilyen okos, olyan erőtlen is, a civilizált társadalmak úgy tűnik tehetetlenül sodródnak az önmaguk által kavart örvénylésben. A társadalmi, filozófiai korszakváltozást önkényesen 1968-tól számítjuk, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a modern értékrendje, hitrendszere megfeneklett. Ez a hitelvesztés leginkább a tudomány haladásába és az emancipációs mozgalmakba vetett hitre vonatkozik. Mindazonáltal az emancipáció a mozgalmaktól függetlenül számos vonatkozásban mégiscsak létrejött, a tudományok pedig megteremtették a világ egy jelentős részén a jóléti társadalom feltételeit.
A premodern korban az embernek sok köze volt az eredendő természethez, a modern világ viszont már alapvetően a tudat világa, a posztmodern pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy a hamis tudaté. A modern korban elődeink büszkék voltak arra, hogy az intellektus képes legyőzni a természetet, joggal, mert rengeteg, az életet ténylegesen jobbá tévő lelemény látott napvilágot. A modern kor utolsó felvonása azonban, a 20. század, elrettentő figyelmeztetés az emberi tudat hatalmának veszélyeire. Azóta a tudat és a kommunikáció hatalma tovább nőtt, kiterjedt a mindennapokra, és bár a harcos kedv alábbhagyott, a rohamosan épülő mesterséges világ veszélyes üzem mivolta nem szűnt meg.
Úgy tartjuk, hogy az értelmes ember, a Homo sapiens, melyet tudata különböztet meg elődeitől kb. 350 ezer éve létezik. A tudati működések eredendő biológiai, pszichológiai újdonságát a mágikus, művészi tevékenység, az első rajzok és szobrok jelzik, melyek 20-25 ezer évesek. Az intellektus önállósodó működése, az egyszerű percepció feletti hatalom átvétele az absztrakcióval ébred, amit az írás megjelenéséhez köthetünk. Az írás mindössze 3 ezer éves lelemény, az absztrakt gondolkodás és beszéd nyilván régebbi, de a tudati virtuális tartalmak számottevő ontológiai hatalomként való működése az írás elterjedése után vált lehetségessé. A gondolati virtuális realitás a mindennapi életvitelt részleteiben, tömegesen és uniformizáló jelleggel befolyásoló erővé a gépi betűnyomás technikája révén vált. Gutenberg által a 15. században nyomtatott egyházi búcsúcédulák túlzás nélkül tekinthetők a mai, politikai vagy marketing elvű szöveggel való visszaélés kezdetének.
Posztmodern korunkban a jelek világa és a valóságos realitás kapcsolata nyomasztóan kaotikussá vált. E helyzetért egyrészt a kommunikációs technikák felelősek, másrészt az emberi agy, pontosabban a jeleket válogatás nélkül befogadó szuggesztibilis tudat. A káoszt tovább növelő erő az emberi tudat bizonyosan fajspecifikus képessége, az ideológiaépítés, és az ideológia, mintegy ontológiai szubsztancia szerinti cselekvés. Megjelent a posztmodern tömegmédia, egy merőben új, korszakalkotó jelenség, mely a civilizált világban, néhány járulékos tényező segítségével, a tudati virtuális realitást immáron a valóságos realitás feletti hatalomhoz juttatta. A tömegmédia mai formájában mindössze néhány évtizede létezik, hatása azonban a társadalmi lét alapjait változtatta meg.

  

E dolgozat egyik mondanivalója az, hogy a posztmodern tömegmédia az emberi tudatot felkészületlenül érte, hatásaival szemben védtelenek, kiszolgáltatottak vagyunk. Napjaink tömegkommunikációja lényegileg különbözik elődeitől, így e téren nincs honnan, kitől bölcsességre, jártasságra szert tenni. Aktuális világunk okot ad arra a pesszimista feltételezésre, hogy a kommunikáció, mintegy önállósult erő, átvette az irányítást a tapasztalati valóság és az emberi világ felett, de hatalmát a hamisítások révén veszélyes és káros módon gyakorolja. E tanulmány a kommunikáció természetének megértéséhez kíván hozzájárulni abbéli reményből indíttatva, hogy képesek lehetünk hatékonyan védekezni a jelekkel való visszaélés, a hamis szuggesztiók ellen.

Tartalomjegyzék

Bevezetés

Szuggesztibilitás

ALAPFOGALMAK
A szuggesztió alapeseménye
A realitás formái
- Valóságos
- Virtuális
      - Elkülönítésük
A tudat bemenő csatornái
Megtévesztés
Adaptív szuggesztibilitás
Kölcsönös tudás
Minősített információk
Tiszta tudat
Hamis tudat
Uszítás
Fokozott szuggesztibilitás
- Tömeghatás
- Kiszolgáltatottság
- Lelki alkat

SZUGGESZTIBILITÁS TERMÉKEI
Ideológia
Totalitárius társadalom és ideológia
Ideológia-szükséglet, szuggesztió-szükséglet
Igék, főnevek, melléknevek
Nem ember az
A jövő (és a múlt) igézete
Az eredendő ok és a felelősség
Elsődleges, másodlagos világ
A fogyasztói hit tana
- Vásárlásra uszítás
- Szuggesztió-bevásárló központ
- Papnevelde
Léptékek csúsztatása
- Fizika
- Lélektan
- Politika
Az igazság ügye
- A kommunikáció bonyodalmai
- Igazságfilozófia
- Igazságparadoxonok
- Mesebeszéd
- Szemfényvesztés
- Gyermekgyilkosság
Posztmodern ideológia
Hittagadók
Fanatizmus
Videó klip
Rejtett propaganda
- Indirekt szuggesztiók
- Kettőskötés
Kezdetben volt a film
Médiajárvány
Demokrácia
Jóságos jelszavak
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!
Eredendő mágia
Posztmodern kabbala
Pszichoanalízis
Betegségtermelés
- Kóripar
- Medikalizáció
Depressziójárvány
- Depresszió, mint jutalom
- Depresszió-szuggesztiók
- Placébó
2001. szeptember 11.

Média

Képmutató médiumok
Médiasugallatok
- Élő adás
- Hírek
- Infotainment
- Mesterséges demencia
Uniformizmus
Posztmodern dogmatika
Médiaszabadság
Realitástermelési technikák
- Valótlan állítás, tévedés, hazugság
- Személyre vonatkozó érvelés (argumentatio ad personam)
- Érzelmi hívószavak, kapcsolók, csapdába csalt szavak
- Érzelmi csúsztatás, összekapcsolás
- Nyilvános kiszerelés, benyomáskeltés, látványtervezés, PR (public relation)
- Sugalmazó, szuggesztív kérdés, kijelentő kérdés
- Médiafüggőség, súlyos, nehéz tévénéző (heavy viewer)
- Médiatárs, médiával való egyenlőség (media equation)
- Média-transz állapot, tévérévület, szent idő (holy time)
- Hírérték
- Hírdramaturgia, hírrendezés
- Hírrevü, híroperett (news revue)
- Globalizáció, kulturális imperializmus, tömeghatás
- Sodródás, tömeghatás, főáram hatása (mainstream effect)
- Átkeretezés, átértelmezés, átminősítés (reframing)
- Képi deformitás, torzítás, képi metafora
Média-mágia
- Medikalizáció-mágia
- Tudomány-mágia
- Kommunikáció-mágia
- Demokrácia-mágia
- Profán tömegmágia
- Kollektív fekete mágia
- Pénz-mágia

Védekezés

Cenzúra
Szólásszabadság
Médiafüggőség
Kommunikációtudatosság
Gyerekek védelme
Médiaszivárgás
Kommunikációs érzékenység
Bizalmatlanság
Szuggesztív implantáció

Összefoglalás

Név és tárgymutató

Varga Katalin Recenzió

Megjelent: Jel-Kép folyóirat 2008/3 számában.

Botond Gyula

Média Mágia Szuggesztibilitás a posztmodernben Botond Kiadó Budapest, 2008

Botond Gyula könyve fontos olvasnivaló. Gheorghiu (1988) két évtizeddel ezelőtti intelme óta - mely szerint a jelenkori pszichológia korántsem foglalkozik érdemei szerint a szuggesztiókkal és a szuggesztív hatásokkal - nem igazán javult a helyzet. Mi több, egyre inkább olyanok kezébe kerülnek ezek a technikák, akik önös érdekeik, vagy cégük felvirágoztatása céljára használják a szuggesztív ráhatás lehetőségét, holott számos előrevivő alkalmazási lehetőség kínálkozna az orvoslás, a pedagógia vagy akár a hétköznapi kommunikáció terén. Ehelyett professzionális szinten vezetnek meg bennünket a reklámokban elemi szuggesztiós technikákkal, vagy hasonló módszerekkel adják el – majd igazolják – magukat különféle politikai erők, és még sorolhatnánk…
A „Média mágia” olyan jelenségekről rántja le a leplet, ahol ugyancsak a szuggesztibilitás kihasználásával matatnak bele tudatunkba kétes vagy egyértelműen manipulatív céllal. Ennélfogva Botond könyve egyáltalán nem kellemes olvasmány. Feszítő, nyugtalanító, néhol már felháborító dolgokat vonultat fel. Amennyiben igaza van: valóban nagy a baj. Ha Botond téved, az olvasón a sor, hogy tételesen megcáfolja Botond állításait, ezzel kivonva magát a könyv fő üzenete alól. Ti. hogy mindannyian a szuggesztibilitás áldozatai vagyunk….
De nézzük sorjában. A mű alap üzenete a következő: Az emberi tudat ugyanazon receptorai fogják a posztmodern tömegmédia által elénk tárt virtuális realitást valamint a valós realitást. A tudat nem képes e kettőt elkülöníteni, így a média által küldött üzeneteket is valóságként értelmezi. Ráadásul fogékonyabbak vagyunk a fenyegető üzenetekre, így azok eleve nagyobb eséllyel fészkelik be magukat a tudatunkba, mint a pozitívak. Még becslést is kapunk arra nézve, hogy a közvetlen tapasztalás által 1 egységnyi tudattartalomra 10 egységnyi közvetett tapasztalás esik a civilizált emberek esetében (23. old.).
Ebből egyenesen következik, hogy valóban nagy hatalom van annak a kezében, aki ezen közvetett tartalmakat a média eszközeivel elénk tárja (v.ö. „közvetíti” !). Főképp, ha bármilyen érdek arra vezérli, hogy szándékosan torzítson a valóságon, és aszerint alakítsa tudattartalmunk jóval nagyobb hányadát, ahogyan kénye-kedve diktálja. Az erre szolgáló példákkal nem fukarkodik a szerző:
• A 9/11-es New York-i WTC tornyok elleni terrortámadás körüli „médiaattrakció” számos hamisítást vonultat fel, melyre például az igen előnyös látószögből készült több videófelvétel, vagy a pilóta útlevelének megkerült és „megmenekült” darabkája, és hasonló részletek vetik a gyanú árnyékát.
• Hosszú listáját kapjuk annak, mi mindent „sugallnak” pl. a zenei klippek, vetélkedők, sztárműsorok: olyan szuggesztiókat építve be tudatunkba, amelyeknek végképp nem vagyunk tudatában, hiszen mi csak szórakozunk, mikor ezeket nézzük-hallgatjuk.
• Bizonyos gyógyszerek, különösképp a depresszió elleni tabletták bomba üzletet jelentenek, a posztmodern fogyasztói életforma virtuális vigaszaként. Ennélfogva jelentős érdekek fűződnek fenntartásához, sőt felvirágoztatásához, amelyben a szuggesztív hatásokkal történő manipulálás számos példáját láthatjuk.
• Az értékközvetítés és tudat-manipuláció képletes és valóságos fellegvárai a plázák és bevásárlóközpontok, ahol még az is a szuggesztív üzenetek csapbájába esik, aki úgy hiszi magáról, hogy megőrizte függetlenségét e hatások alól, hiszen nem vett semmit… Még ekkor is „gazdagabb” lett néhány (új vagy megerősödött) tudat-tartalommal.

A szuggesztió, szuggesztibilitás

A könyv ezen negatív – fenyegető, alattomos – szuggesztív jelenségek mentén foglalkozik tehát a témával. Ennek során egyrészt a befogadó irányát hangsúlyozza: tudni illik, hogy a közlés befogadójának állapota, elsősorban tudatállapota teszi őt nyitottabbá, ha tetszik védtelenebbé a szuggesztív hatásokkal szemben. A probléma gyökere abban áll, hogy a klasszikus szuggesztiós hatás lényege az, hogy a közlésre a befogadó önkéntelenül reagál, vagyis nincs tudatos kontrollja, de még csak tudatos rálátása sem ara nézve, hogy szuggesztív hatás munkál benne. Egyszerűen „önkéntelenül” befogadja a kommunikáció lényegi tartalmát, amely hat rá (Bowers és mtsai, 1988, Weitzenhoffer, 1989). Ha egy hatás engedelmességből, vagy tudatos elhatározás útján ébred – például, amikor kérést, vagy parancsot teljesítünk – nem szuggesztióról van szó. Amennyiben automatikusan, önkéntelenül, tudatos kontrollunk nélkül: ez már szuggesztív hatás. Másrészt viszont ott vannak az üzenetek „feladói”, közlői. Botond elemzéseiben ez gyakorta valamiféle névtelen, azonosítatlan, arctalan forrás. A posztmodern ideológiának nincs alanya (77. old.), nincs ki vagy mi ellen felszólalnunk a mozi-identitás kialakításáért (91. old), titokzatos erők alakítják a köztudatot (112. old) és így tovább. Így végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk: az ellenfél – legtöbbször – láthatatlan, de legalább az a hatás is, amellyel ellenünk tör önkéntelen, vagyis fel sem ismerjük, hogy hatása alatt vagyunk a „nem is tudjuk kinek vagy kiknek”.

Az ördögi kör

Amiről Botond ír, annak – lévén ugyancsak egyszerű halandó – áldozata ő maga is, az olvasó is, mi több: ez a könyv maga is egyike azon közvetítő eszközöknek, amelyek a tudattartalmunk „feltöltését” szolgálják. Noha a mű elején (11. old.) közli: „Ez a írás nem a világ hogyan- mibenlétét, hanem csak a szerző gondolatait tartalmazza”. Itt, a könyv elején akár üres frázisnak is tekinthetjük ezt az intelmet, vagy afféle kötelező „önvédelemnek”, amellyel a szerző kivonja magát az esetleges felelősségre vonás alól. Csak a kötet legvégén, A”Védekezés” részben találkozunk azzal, hogy a valóság-torzító kommunikáció elleni egyik megoldás az lenne, ha minden üzenet egyúttal azt is közölné magáról, hogy mi a viszonya a valósághoz: például egy tv műsorban %-osan megjelenítenék ezt az értéket. Ez pedig nagyban függ attól, minek nevezi (címkézi) magát az üzenet. Ha nyíltan feltünteti, hogy pl. „csak” reklám, és valóban az, akkor 100%-os értékkel büszkélkedhet, hiszen az üzenet befogadóját nyíltan és egyértelműen tájékoztatta arról, hogy miről is van szó. A szerző megítélése szerint a hírkommentár legfeljebb 50% körüli értéket kaphatna, annyira nagy arányú benne a valós valóság torzítása. A jelen kötet elejéről idézett közlés ilyen eligazító „százaléknak” tekinthető, ilyen értelemben sokkal inkább az olvasót – és nem magát a szerzőt – védi. Már amennyire bízhatunk abban, hogy pl. egy műsor esetén az efféle %-ok segítenének ideológiára éhes tudatunknak helyén kezelni az üzenetek valóságtartamát. Így végső soron e műben az utolsó közvetlen valóságelem az, hogy pár dekás, újonnan talán friss papír-szaga van, lapjai fehérek, rajtuk fekete betűk sorai kígyóznak… A tartalmi vonatkozásai semmit nem mondnak a valóságról, azok mindössze egy kóbor pszichiáter gondolatai… Valóban ennyi lenne a szerző szándéka? És ha igen, segít ez rajtunk? Afféle csiki-csuki játékba bonyolódunk: ha komolyan vesszük eme intelmet, eléggé szűk lehet azok köre, akiket valóban érdekel, hogy napjaink egyik pszichiátere éppen miket gondol a világról, a nagyközönség minek is olvassa mindezt el? Ha nem vesszük komolyan az indító intelmet: a mű üzeneteit vagyunk kénytelenek így kezelni, melyek között az is szerepel, hogy ez a könyv is – mint média egyik eleme – része annak a jelenségkörnek, amiről a szerző beszél… Ez az ördögi kör jól érzékelteti, az alap problémát: mi legyen, mi lehet az a független viszonyítási pont, ami mentén (vagy aminek a segítségével) meg tudjuk ítélni az üzenetek viszonyát a valósághoz (az „igazsághoz”)? Honnan tudjuk elkülöníteni a hiteles, őszinte, nem-manipulatív közlőket a valóságot elferdítő, azt szándékosan (de akár csak véletlenül is) torzító forrásoktól?
Botond javaslata erre – általában is – az: ellenőrizzük az üzeneteket. Jelen mű egy híján 100 lábjegyzete sorolja fel azokat a forrásokat, amelyek néhány gondolatát megalapozzák, amelyek kiindulópontul vagy épp alátámasztásul szolgálnak egy-egy állítás esetében. Ezek mind nyilvános, szak- illetve populáris irodalmak, honlapok, források. Az olvasó szabadságában áll ezeket akár egytől egyig felkutatni, elemezni, majd megnézni azok forrásait, értékelni, ellenőrizni, a források-forrását, és így tovább. Megint egy végeláthatatlan, fárasztó folyamat árnyképe tűnik fel. Botond nem is rejti véka alá, hogy a média-mágia „sikerének” egyik fő záloga épp ez a lustaság: egyszerűen kényelmesebb elfogadni a készen tálalt, színes, széles vásznú vetített képet, mintsem egy kicsit is mögé nézni a dolgoknak. Amúgy „magától” kinek is jutna eszébe, hogy a popsztár nem olyan boldog, ahogy a klippen látszik, hogy a gyógyszer nem feltétlen hozza azt a hatást, amit a tájékoztatója, netán reklámja ígér, vagy hogy nem puszta vendégszeretetből enged magába ingyen a csillogó-villogó pláza, még ha nem is veszek semmit… Tényleg? Kinek is jutott eszébe mindezeket megkérdőjelezni?

A szerző

Botond Gyuláról a mű alapján igen keveset tudunk meg. A hátsó borító annyit közöl, hogy: a szerző pszichiáter, hipnoterapeuta. Ennélfogva „hivatalból” ismernie kell a szuggesztív kommunikáció törvényszerűségeit, működésmódját, előnyeit és veszélyeit. A belső nyitó oldalakról megtudhatjuk, hogy a Kiadó szintén „Botond” névre hallgat, és honlap, illetve email elérhetőséget is kap az olvasó: www.botondgyula.hu, valamint info@botondgyula.hu. (A honlapon egyébként néhány korábbi írása valamint zenéje is elérhető, és figyelemre méltó szakmai hitvallásának rövid foglalata.) Kiderül továbbá, hogy szintén e kiadónál megjelent már az „Egy pszichiáter végnapjai” (poszt-irrealista dokumentumregény) c. műve. A kötet oldalainak lábjegyzetei között néhány szakmai fórumon tartott előadása illetve szakcikke tűnik fel.
Jelen sorok írójának alkalma van személyesen is ismerni a szerzőt, bár működésének csak egy területén: amikor – hasonló gondolatairól – szakemberek előtt tart előadást. Mi több, az évek során – megítélésem szerint – a szuggesztív kommunikáció jelenségkörének egyre elmélyültebb elemzőjévé vált. Évekkel ezelőtt még „csak” érzékletes példáit hozta és illusztrálta annak, hogy használják a „mi” (ti. a szuggesztív kommunikációval gyógyító szakemberek) eszközeit „mások”: politikusok, reklám-csinálók, média-potentátok. Ekkor egyfajta rácsodálkozás, jelenség-bemutatás volt csupán, amit elénk tárt. Manapság, és főképp e műben mindennek sokkal mélyebb elméleti elemzése jelenik meg, egyúttal sokkal nyugtalanítóbb, feszítőbb megállapításokig eljutva.

A mű

A mű kivitele szembeötlően szerény. A magyarázat nem egyszerűen annyi, hogy nem állt rendelkezésre olyan anyagi forrás, amivel igényesebb, hogy ne mondjam „puccosabb” kiadvány készülhetett volna. Nyomós oka van e puritánságnak. Így tudni illik nagyobb a kényszerítő erő, hogy gondolkozzunk el mindezen. Nem kapjuk meg a képes könyvek, filmek, csicsás kiadványok magával ragadó, „tudatba cuppantó” kényelmét. Az egyedüli, és egyetlen grafikus elem a címlapon, szintén a szerző műve. Mindössze egyszerű fejezetek és azon belüli alcímek tagolják az anyagot. Talán ez az egyedüli könnyebbség: az egybefüggő szövegtenger helyett jól befogható egységekre, mintegy „falatokra” tagolta mondandóját a szerző.
Esetleg ötletes elnevezései, kifejezései minősíthetők még (szó)képi illusztrációknak: médiamócsing, szuggesztív implantátum, mediatizáló társadalom, médiaszorzó, médiaszivárgás, médiasugallat, médiaérintés, és így tovább.
A könyv felépítése nem szokványos. Az első néhány tíz-oldalon laza meghatározásait kapjuk a szuggesztió alapeseményének, a valóság-virtualitás kérdéskörének, a tudat állapotainak. Aztán jelentős terjedelem foglalkozik azon példákkal, amelyek a szuggesztibilitást meglovagolva ültetnek különféle üzeneteket, értékeket a tudatunkba. Csak ez után jutunk el – a 130. oldal környékétől – a média jelenségéig, meghatározásáig. Itt kapnak helyet azok a technikák, módszerek és megnyilvánulási formák, amelyekkel a média él. Majd újabb „áradata”, immár nem egyszerűen hétköznapi jelenségeknek, amelyek a vázolt mechanizmus szerint működnek, hanem a „mágia” megjelenésének általános terepeivel. Azzal tudni illik, hogy milyen sok, és milyen jelentős területen tapasztalható az, hogy valós realitásnak tekintünk olyat, amiről csak virtuális benyomásunk lehet: a tudomány terén, a demokrácia világában, sőt: általában a kommunikáció során. Így jutunk el a – számomra – legfájóbb következtetésig: az emberi tudat uniformizálódásának, (ráadásul ilyen tartalmú!) egységesedésének veszélyéig, illetve már valóságáig. Ekkor néhány védekezési lehetőséggel zárja művét a szerző. Jó és fontos ez a rész – ti. hogy egyáltalán van valami remény – ám a vázolt jelenségek kiterjedtségéhez és súlyához mérve megítélésem szerint meglehetősen szerény védelmi mozzanatok ezek. Már főképp megvalósíthatóságukat tekintve: a cenzúra, a kommunikáció-tudatosság, a média valódi természetének ismerete és leleplezése, vagy épp gyermekeink védelme e hatásokkal szemben: lehetséges, ám kevéssé valószínű, hogy általánosan és hatékonyan működő megoldások. Hiszen épp a megelőző oldalakon olvastunk érveket arra nézve, hogy minderre az emberek java része egyszerűen nem motivált, hiszen nincs is tudatában annak, hogy mi történik körülötte, de főképp vele (sőt: benne).

A hangvétel

A legkevesebb, ami a mű hangvételéről elmondható, hogy nyílt. Ez eddig rendben is van: a ködös utalások, homályos sejtetések helyett nevén nevezi a dolgokat. Ez néha szó szerint értendő: például névvel azonosítva jeleníti meg azokat a pszichiáter professzorokat, akik a gyógyszercégek támogatásával készült kiadványokban olyan (új) depressziós formákról írnak, amelyek még nem léteznek a hivatalos diagnosztikus rendszerekben (119. old.). Ezzel egyértelműen azonosítja helyüket a depresszió-jelenség érdek-szövevényében.
A hangvétel másutt nyilvánvalóan indokolatlanul általánosító, erős túlzásokba eső: például miért ne lehetnének a fiatalokat csábító ideológiai műhelyek idősebb tagjai őszinte hívei annak, amit hirdetnek, biztos, hogy egytől-egyig „rafinált propagandamunkát” végeznek (35. old.)?
És a hangvétel bizony néha bántóan (vagy legalábbis zavaróan) nyers: a mai marketing managerek megfeleltethetők a múlt század politikai uszítóinak (49. old), a nyilvános, főképp politikai beszédek, mintha értelmi fogyatékosokhoz szólnának (172. old), hasonlóképp a depresszió-ügyi sugallatokat közvetítő média-munkások: műsorvezetők, újságírók naivitása az értelmi fogyatékosságot súrolja (117. old.) – vélekedik Botond.

Hogyan? – Tovább!!

Ez az olvasmány tehát bosszantó, mert kiábrándító jelenségekről szól, ráadásul igen széles palettáját tárja elénk azon jelenségeknek, ahol rosszindulatú manipulációk áldozatai vagyunk.
Mégis: személy szerint én várom Botond Gyula újabb műveit.
Elsősorban azokra lennék kíváncsi, ahol bővebben kifejti, mire alapozza jelen gondolatmenetének kulcs-állításait: tudni illik, hogy a virtuális-realitás és a valós-realitás tudati „receptorai” ugyanazok? Miért ne lehetne erre is afféle elkülönítő rendszerünk, amely az észleleti (külső realitás) és képzeleti kép (belső virtuális realitás) elkülönítésére van?
Mi igazolja azt a tételt, hogy a fenyegető tudattartalom befogadása könnyebb, mint a pozitívé? Hogy a hamis kép esélyesebb az igazzal szemben, ha mindkettő azonos súllyal jelenik meg egy médiában?
Szívesen olvasnám kissé árnyaltabb megközelítésű fejtegetését: például azzal kapcsolatban, hogy minden tanári magyarázat vagy igaz, vagy hamis (194. old.). Valóban ilyen egyszerű, fekete-fehér lenne a világ? A valós valóság közvetlen észlelése tényleg egységes módon történne? Hasonlóképp: finomabb elemzést igényelne az a többször előkerülő gondolat, amely szerint a képi úton közvetített tartalmak feldolgozása alig, vagy egyáltalán nem igényel gondolkodást.
Kíváncsian forgatnám írását a szuggesztiók építő, konstruktív használatáról. Örömmel böngészném azokat a jelenségeket, ahol a szuggesztiókra fogékony tudat jó célokért történő, előrevivő befolyásolásáról van szó.
Végezetül – talán nem meglepő – nem hagyhatom ki azt a megállapítást, hogy „jelen soroknak semmi köze a valósághoz”. Mindössze a recenzió szerzőjének gondolatait tartalmazzák egy nagyon is valós könyvről…

Hivatkozások

Bowers, P.G.; Laurence, J.R.; Hart, D. (1988) The experience of hypnotic suggestions.
International Jornal of Clinical and Experimental Hypnosis.. 36. 336-349.
Gheorghiu, V. A. (ed. 1989) Suggestion and suggestibility, Springer-Verlag, Berlin, Heidelberg
Weitzenhoffer, A. M. (1989) The practice of hypnotism. New York,. A Wiley Interscience Publication, John Wiley and Sons.
VARGA Katalin, PhD, habil.doc.
Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pszichológiai Intézet
Affektív Pszichológiai Intézeti Központ
központvezető

------------------------------------------------------------------------------------------

Császár Zoltán

Dr. Botond Gyula Média-mágia c. könyvének recenziója.
Megjelent: Polgári Szemle 2008. április – 4. évfolyam, 1. szám

Premodern vs. posztmodern: út a virtuális és „valóságos” valóság egyensúlytalanságáig

Hiánypótló műként jelent meg az elmúlt esztendő végén Botond Gyula kötete, amely aprólékos részletességgel bontja ki, a nem véletlenül tudatiparnak is nevezett (posztmodern) média működésének lélektani hátterét. A könyv akár egyfajta „kézikönyvként” is használható a lopakodó médiatechnikák tudatosítására.

Bevezetőnk végszavával mindjárt el is érkeztünk Botond egyik kulcsfogalmához, a „tudathoz”, illetve a tudat által meghatározott világhoz, amelyet a szerző egy sajátos történelmi vonalban helyez el, amelyet premodern, modern és posztmodern korszakokra bont. Ezek kapcsán, egyfajta párhuzamként jutott eszembe a tradicionalitás, modernitás és globalitás bogár lászlói hármasa.1 Botond szerint a premodern korban az embernek sok köze volt az eredendő természethez, ami – bogári fogalmi hármasunkat segítségül hívva –, a középkori tradicionalitás által teremtett egyensúlyi helyzettel azonos: a külső (fizikai) és a belső (emberi) természet egyensúlya. Botond Gyula szerint a modern világ (a modernitás kora) már alapvetően a tudat világa, míg a posztmodern korszak (a modernitás globálissá táguló térszerkezete, vagyis globalitás) egyenesen a hamis tudaté.

A szakrális egyensúlyát veszített ember (aki képtelen harmóniában élni az őt övező külső, fizikai természettel és saját belső természetével) számára a jelek világa és a „valóságos realitás” kapcsolata kaotikussá vált, amelyért a szerző egyfelől a kommunikációs technikákat, másfelől a jeleket kritikátlanul befogadó szuggesztibilis tudatot tartja felelősnek. Ezen kommunikációs technikákat előszeretettel alkalmazza a posztmodern tömegmédia, amely, „néhány járulékos tényező (olyan fegyelmező szervek, mint a Világbank vagy az IMF – Cs. Z.) segítségével, a tudati virtuális realitást immáron a valóságos realitás feletti hatalomhoz juttatta” (13. oldal). A fenti jelenséget a Reeves és Nass-féle „egyenlet” úgy határozza meg, hogy média = valóság, ugyanis az emberi agy ugyanúgy reagál a közvetített médiavilágra, mint a valóságra, így egy idő után a média által felépített „valóságot” fogadja el „igazi” valóságnak.

A szerző szándéka szerint kötetének mondanivalója az, hogy „a posztmodern média az emberi tudatot felkészületlenül érte, hatásaival szemben védtelenek, kiszolgáltatottak vagyunk” (13. o.). Mindezt a David Fincher által rendezett Hetedik c. film főszereplője eléggé vulgárisan, de találóan így fogalmazta meg: „Mily nevetséges bábok vagyunk, mily undorító színpadon táncolunk, de jól mulatunk; senkire nem gondolunk és nem tudjuk, hogy semmik vagyunk, nem azok, amire szántak minket.” Az iménti filmrészlet „nem erre szántak minket” kitétele, illetve a Botond által említett felkészületlenség okaként azonosítható, hogy kezdetben egyáltalán nem volt szüksége az emberiségnek a „médiára” vagy bármilyen közvetítő mezőre: mindezt a régmúlt emberének életkörülményei magyarázták. Botond mindezt úgy fogalmazza meg, hogy a premodern korban egyszerűen hozzáférhetőek voltak az ismeretek, míg a modern (illetve posztmodern) korban az „emberi munka és magatartás egyre inkább magyarázatfüggővé válik, […] miközben a magyarázatok iránti szellemi igény is megnő” (28. o.). Arról van tehát szó, hogy harminc- negyvenezer éven át – tehát az eddig eltelt történelmi idő többségében – javarészt százfős hordákban élt és közlekedett az ember, legfeljebb harminc-negyvenévenként találkozott össze egy-egy másik embercsoporttal. Egy-egy ilyen csoport külön és önálló univerzumot jelentett (legalábbis az adott közösség szemszögéből, önmagára nézve), amelyen kívül más valóság számunkra nem létezett. Önálló, komplex, ugyanakkor magyarázatra nem szoruló világok voltak ezek, biztos támpontokkal. Csak négy-ötezer évvel ezelőtt nyílt meg annak a közvetítő mezőnek a lehetősége, amit ma médiának hívunk. Média és társadalom kapcsolata az emberiség történetének háromnegyede folyamán nem volt értelmezhető, Botond tehát helyesen állítja, hogy a tudati virtuális realitás és a „valóságos” realitás kapcsolata kaotikussá vált, sőt a posztmodern média – a tömegesedési tendenciákkal és a növekedő szuggesztív potenciál által megtámogatva – a valóság fölé helyezte a virtuális realitást!

A fentiekre építve közelíti meg (és magyarázza a tömegmédia kontextusában) a szerző a szuggesztibilitás, szuggesztivitás, szuggesztív erő stb. fogalmakat. Botond Gyula szerint a szuggesztibilitás a „kommunikációs üzenetekre, sugallatokra való fogékonyságot” (14. o.) jelenti, míg a szuggesztivitás alatt a kommunikátor azon tevékenységét érti, „aminek eredményeképpen az üzenet a befogadó tudatában megtelepszik”. (14. o.) A fogékonyság mértékétől és a kommunikációs működés hatékonyságától függ a szuggesztív erő, amely a szerző leírása szerint azt mutatja meg, hogy „a befogadó tudatában a közölt információ milyen mértékben képes a valóságos realitás tartományába beágyazódni”. (14. o.) Minél távolabb áll az üzenet a valóságosan is megtapasztalható eseménytől, annál inkább támaszkodik a fent említett szuggesztív erőre és a befogadó szuggesztibilitására.

Botond szerint a szuggesztió eseménye során a befogadó fél fogékonysága nagyobb relevanciával bír, mint magának az üzenetnek a szuggesztivitása. Ennek kapcsán ötlött fel bennem a UCLA 90-es évek közepén végzett felmérése, amely a főbb tvprogramokat (3000 órányi tévéadást) vizsgált. A kutatás végeredményének a legvészjóslóbb momentuma az volt, hogy az erőszakos cselekmények nagy része a cartoon- műsorokban voltak láthatók (Batman, Goofy, Tom és Jerry stb.)2 Ezeknek szinte semmilyen kapcsolata nincsen a valósággal. A hatalmas szuggesztibilitással rendelkező kisgyerek pedig „issza” a szemeivel a képsorokat, amelyeken az egeret üldöző macskával különféle szörnyűségek történnek, mégis – egy snittváltás és – minden következmény nélkül, már rohan is tovább sértetlenül Jerry egér után. „A virtuális realitás fogalmát nem ismerő gyerekeket igen nehéz meggyőzni arról, hogy amit látnak, az „csak” film” – írja a szerző.

Az iménti rajzfilmes példám segít eljutni Botond Gyula könyvének következő lényegi eleméhez, a realitás különböző formáinak elhatárolásához. A szerző megkülönböztet „valóságos” és „virtuális” realitásokat: előbbibe szerinte „a közvetlenül, fizikailag vagy pszichikailag megtapasztalható tárgyakat, eseményeket, illetve gondolatokat” soroljuk, ezek függetlenek a hozzájuk ragasztott tudati tartalmaktól. Botond ugyanakkor a virtuális realitás kategóriájába sorolja a „közvetlen tapasztalatot nem igénylő (a priori), de attól nem is feltétlenül független tudati tartalmakat, ismereteket”. (17-18. o.) Az említett események, ismeretek stb. a valóságos realitás esetén közvetlen módon, míg a virtuális realitás esetében közvetett módon – kommunikációs csatornák útján – jutnak el tudatunkig.

Éppen eme közvetettség ad lehetőséget arra a médiának, hogy – az emberi szuggesztibilitást, tehát a kommunikációs üzenetekre és sugallatokra való fogékonyságot kihasználva – megtévessze az embereket, mert: „A nyelv, a szavak világalkotó erővel bírnak. E világalkotó erejüket, a mögöttük meghúzódó „értelemtől” kapják. Az értelemalkotás az a hatalmi tevékenység, amely […] minden birodalomban specializált szakértők feladata volt”.3 Ma e specializált szakértők hadát (producerek, műsorigazgatók, szerkesztők és riporterek stb.), kiegészülve az infrastruktúrával, hívják összességében (globális) médiának. A média a szakralitás – Botond szavaival élve, amikor az embernek még sok köze volt az eredendő természethez – felől a materializálódás felé vezető folyamat sajátos léthelyzetében jelent meg. Ez a deszakralizált (vagy materializált) lét nem valósulhatott volna meg, ha nincsen egy olyan tematizáló, közvetett tudati tartalmakat továbbító hatalom – a média –, amely virtuális valóságokat (és identitásokat!) épít fel, közvetít. „Ami nincs a televízióban, az nem is létezik” – szokták idézni tengerentúli médiakritikusok az átlag amerikai tévénéző „jelszavát”, jól érzékeltetve a valóságos realitás kiszorulását a médiafogyasztó tudatából.

Botond fontos fogalma még a „kölcsönös tudás”, amely a közösségben való lét alapvető feltétele. A kölcsönös tudás mai világban való jelentőségét jól megvilágíthatjuk az egyes történelmi események elbeszélési lehetőségének versenyével. Az ugyanis, hogy a mindenkori ember hogyan értelmezi saját környezetét, attól függ, hogy melyik közvetített tudati tartalom a meghatározó (domináns valóság). Az internetnek és más alternatív médiumoknak köszönhetően azonban ma már többféle lét- és valóságértelmezés is elérhető, ami a ma emberének személyiségében a valóságok harmóniáját, avagy diszharmóniáját eredményez(het)ik. Érzékeink beélesítésével tapasztalhatjuk, hogy hányféle valóság-elbeszélési mód vesz körül bennünket, ám a domináns – korunkban a mainstream globális média által közvetített – társadalmi valóság létszervezési elveit kötelesek vagyunk valamilyen szinten elfogadni, mivel kevés esélyünk van kilépni az éppen aktuális domináns valóságból, bármennyire is visszataszítónak tartjuk azt. A szerző szerint a tévé mellőzése sem jelent megoldást, mert szerinte „muszáj gondot fordítani ismereteink tisztázására”. Botond Gyula szintén a fentiek mentén értelmezi a kölcsönös tudást is: „Aki nem hajlandó, vagy nem képes elfogadni a normákat, nem tud érdemben részt venni a közös feladatok megoldásában, deviánsnak minősül, kiközösíttetik. (…)” (26. o.) „Ott a televízió, minden benne van. Nézd, hallgasd, térdelj, imádkozz! Reklámok! […] Ha sokat vásárolsz, mintapolgár vagy, de ha nem vásárolsz sok mindent, akkor mi vagy? Komplett elmebeteg!” – mondja a főszereplő David Fincher egy másik hollywoodi filmjében.

Botond eme csoportbeli lét alapfeltételét jelentő tudásforma mentén és a tömegmédia útján jut el a globalizáció jelenséghalmazához, amelynek a szerző szerint alapfeltétele az emberi szuggesztibilitás, amely lehetővé teszi az egyéni tudatok uniformizálását, ideologizálását.

A szerző a szuggesztibilitást önmagában hasznos jelenségnek tartja, azonban – mint minden más – pusztító tevékenység űzésére is felhasználható, amely a szuggesztibilitás esetében a jelhamisítás útján valósul meg. Vagyis: a befogadó tudatában a hamis jel igazként értelmeződik, majd ez a hamis jel tételeződik valóságként a tudat számára. A fentebb már említett Reeves és Nass-féle egyenlet – a botondi megközelítéssel kiegészítve – nagyjából így fest a szuggesztibilitással való visszaélés esetén: média + hamisított jel = valóság. Botond egy olyan ember példáját hozza fel, aki „gondolkodik, mérlegeli, minősíti az információkat források szerint. Nem mindenki teszi ezt.” (27. o.) Hogy ez mennyire így van, annak egyik magyarázata (lehet) a globalizációs hatalmi központok mindenkori érdeke, hogy a helyi, lokális (minél olcsóbb!) munkaerő a lehető legigénytelenebb, fogyasztásra koncentráló „állat” legyen, amely készséggel költi el akár jövőbeli(!) jövedelmét, a szintén globalizált média által keltett mesterséges igényeket kielégítendő. (”Készpénzt azonnal!” – üvölti képünkbe az egyik pénzügyi intézet tévéreklámja.) Botond szerint is, a szuggesztibilitás posztmodernben játszott szerepét szemlélve, a leglátványosabb momentum a „globális fogyasztási téboly” megmutatkozása. (47. o.)

Hogy a magyar rögvalóságnál maradjunk: a fenti embertípusra való törekvés egyik „kísérő jelensége”, hogy az általános iskolából kikerülő diákok 25 százaléka azért nem tud semmiféle szakképesítést szerezni, mert egészen egyszerűen intellektuálisan képtelen arra is, hogy egy szakmunkásképző iskolát elvégezzen. (Külön elemzést igényelne, hogy mindez milyen hatással van a magyar munkanélküli helyzet kezelhetőségére.) Az AGB Hungary médiafigyelő cég 2004. májusi felmérése szerint a magyar lakosság 4-5 órát fordít tévénézésre. Ez a mennyiség biztos jele egy olyan életformának, amelyben az ember a valódi élet megélése helyett egy virtuális világot választ magának. Az ilyen társadalmi csoportok önként vagy helyzetüknél fogva lemondanak a rendelkezésre álló idő nagy részének autonóm használatáról, és a sugárzott műsorfolyam kiszolgáltatottá, elszigeteltté teszi őket. Botond így ír: „A valóságos realitás háttérbeszorulását […] a civilizált világ intellektuális termékekkel, eszközökkel, technikai médiumokkal való betöltöttsége okozza, […].” (46. o.) Barry Glassner, a University of Southern California professzora mindezt úgy közelíti meg A félelem kultúrája című könyvében, hogy a tévéből áradó erőszak eredményeként az emberek félnek kimenni az utcára, félnek elhagyni otthonukat, ezért még több tévét néznek!4 Glassner alaptézise is az, hogy a tévé egy új valóságot kreál, miközben a „valóságos valóságot” kiszorítja. Daniel Schorr amerikai rádiós munkatárs számítása5 szerint egy átlagos amerikai fiatal évente 200 000 erőszakos akciót lát, ebből 40 000 gyilkosság, miközben a „valóságos valóságban” a bűnözési ráták vagy alig emelkednek, vagy csökkenő tendenciát mutatnak.6

Ebben a felmérésben kapcsolódik össze két olyan tényező is, amely Botond szerint alapvetően meghatározza az üzenetek szuggesztív erejét és a vevő fogékonyságát. Az egyik a kiszolgáltatottság, vagyis „a szükséges ismeretek hiánya, az önbizonytalanság”, a másik a lelki alkat, vagyis az „egyed érzelmi képességei, […] szellemi kapacitása”. (34-35. o.) Mindezt jól egészíti ki a szerző azon tétele, hogy a „szuggesztív módon közvetített, a virtuális realitás körébe tartozó tudásunk ugyanakkor fontosságában is meghaladja a közvetlenül szerzett ismeretekét, ezért állíthatjuk joggal, hogy a modern kor a tudat világa. A posztmodernnel azonban már a hamisítások kora köszöntött be.” (27. o.) (Botond külön fejezetet szentel kötetében a posztmodern média egyik, ha nem a legnagyobb befolyást kifejtő tömegszuggesztiójának, 09/11 hamisításgyanús elemeinek.)

Fennebb már – egyet értve – említettem Botond Gyula azon gondolatát, hogy a televízió kikapcsolása nem jelent megoldást, hiszen ismereteinket tisztázni kell. Nos, éppen ilyen helyzetekben lenne szüksége az egyénnek arra a kritikai képességre, amelyet a plazmatévét bámuló, kólát iszogató választópolgárok többsége nem birtokol. Persze (szinte) mindenki érzi, hogy valami nem stimmel; Botond ezt a jelenséget nevezi médiaszivárgásnak. (Csak éppen az értelmezési keret, fogalomkészlet és az intellektuális képesség hiányzik a többségben, hogy ezeket a hamisításokat beazonosítsa és tudatosítsa magában.) Ennek a képességnek az elsajátítása Botond szerint is nehéz munka, és – pszichoterapeuta mivoltát nem megtagadva – jól megvilágítja, hogy „a negatív hatás fölénye abból a természeti törvényből adódik, hogy az építés a gravitáció ellenében történik, […]. Ugyanígy áll a dolog a pszichikai építményekkel is, a gondolatai, erkölcsi rendezettség sokkal nehezebben érhető el, mint a rendezetlenség, a „pszichentrópia”.” (47. o.) Ennek kapcsán egy újabb példa: az egyik országos kereskedelmi csatorna esti híradója arról ad hírt, hogy kitiltották a tüntetőket a magyar parlament előtti területről. Ezzel a tudósítással párhuzamosan a képernyő alján futó hírszalag tudatja velünk, hogy „Belgiumban is tilos a parlament előtt tüntetni”. Ebben a helyzetben a botondi „ismeret-tisztázásra” és a jelhamisítás felismerésére csak az képes, aki harmadik ismeretanyagként azt is birtokolja, hogy a belga parlament – a parlamenti képviselők többségének támogatásával – rendeletben tiltotta meg a demonstrációkat, és nem minden előzmény nélkül zárta ki a tüntetőket! Ehhez azonban például újságokat, könyveket is kellene olvasni, amelyek kódjai azonban intellektuális energiát igényelnek, míg a (mozgó) képek – és ezt már Botond Gyula mondja – azonnal „az általuk hordozott tartalmat képviselik a tudatban vagy a tudattalanban”. (133. o.) Kicsit tágítva az értelmezési keretet, Botond azt is leírja könyvében, hogy „Az értékek energiaigényesség szerinti rangsora a kommunikációra is vonatkozik, sem közvetíteni, sem befogadni nem olyan könnyű a magasabb kultúrát, mint az igénytelenebbet.” (172. o.)

Az iménti példát alapul véve, Botond szerint a tudatot „pókhálófinomsággal bekerítő sugallatok” sokkal inkább jellemzőek a posztmodern média világában, mint a közvetlenül sugárzott hamis szuggesztiók. Ilyen pókhálófinomságúnak tekinti Botond a videóklippet, ami „papíron” nem is reklám (már eleve ez az állítás is hamis), pedig nagyon is arra találták ki, hogy a fogyasztást ösztönözze, és itt nem kizárólag a hanglemezek értékesítési támogatásáról van szó. A szerző bravúrosan levezeti a videóklip rejtett és hamis üzeneteit, például, hogy „az énekes és a táncosok szépek; klassz emberek ők; a ruhájuk a legújabb divat, igényes, finom ízlésű; neked is ilyennek kell lenned stb.” (84. o.) Bizony így is van ez, elég, ha például a most igen népszerű Bëlga zenekar legújabb klipjére gondolunk, amelyben az együttes minden tagja „véletlenül” (a megcélzott célcsoport számára jól beazonosíthatóan!) mind egyetlen márkának a ruháit, cipőit viseli.

Botond szerint megtévesztő a műsorfolyam szakaszolása reklámblokkokra és mondjuk tévéfilmekre, mert a nézőnek az az érzése van, hogy ami a direkt reklám után következik, az már nem reklám, hanem őszinteség, művészet stb. (Paradox módon éppen a direkt reklámok a műsorfolyam egyetlen „korrekt” üzenetei, mert azok legalább deklaráltan reklámként vannak „feltüntetve”.) Az ilyen indirekt szuggesztiók egyik mintapéldája a marketinges szakzsargonból ismert, törvényesen is engedélyezett (!) „product placement” (magyarul termékelhelyezés). Az egyes vállalatok horribilis összegeket fizetnek, hogy James Bond „véletlenül” a legújabb hetes BMW-vel üldözze a rosszakat, vagy a Mátrix Neoja Nokia telefonon tarthassa a kapcsolatot a számítógépes operátorral, de említhetjük a Paris–Dakar ralin, az élő interjúadás közben „véletlenül” Red Bullt kortyolgató Palik Lászlót is.

Botond ennek kapcsán fogalmaz úgy, hogy a hamisítás (elsődleges) főkolomposa nem a média önmagában, hanem az azt alkalmazó és azzal visszaélő érdekcsoportok, akik viszont nem érhetők tetten, pl. a product placement legalizált volta miatt. Eme „lopakodó üzemmódú” szuggesztió felismerésére és „leszűrésére” az átlag tévénéző így gyakorlatilag képtelen, márpedig Botond Gyula szerint is: „A rejtett propagandatechnika hatványozott szuggesztív erővel bír, a figyelmet teljes egészében a reklámhordozó teste, vagyis látványa köti le, miközben a csomagolt, kódolt tényleges üzenet a tudattalanba lopakodik.” (85. o.)

A szerző szerint „A szuggesztibilitás olyan lelki kapacitás, amely a virtuális és a valóságos realitás között kapcsolatot, átjárást képes teremteni”. (103. o.) Erre alapozva vezeti be Botond a mágia kifejezést, amely definíciója szerint „a virtuális realitás valóságba való átléptetése” (157. o.), és amely átléptetésnek akkor van jelentősége, ha az egyén cselekvése összeférhetetlen a valóságos realitással. Ilyen posztmodern, mágikus jellegű esemény volt Botond szerint például 09/11 is: „Amikor 2001-ben a WTC-tornyok romjain az elnök lelkesítő, pontosabban uszító beszédet mondott, a tömeg elkezdte skandálni: „Nuke them! Nuke them! Nuke them!”7 […] A New York-i tömeg ekkor még nem tudta, igaz, azóta sem, hogy kik követték el az akciót, de ez az apróság nem zavart senkit.” (164. o.)

Botond arra hívja fel a figyelmet, hogy magának a kommunikáció eseményének a ténye elkerüli a médiafogyasztó figyelmét, az nem válik tudatossá. A kommunikációs aktus során továbbított ismeretek már az első pillanatban valóságként csapódnak le a tudatban. Ezt a jelenséget nevezi a szerző a kommunikáció varázserejének. A posztmodern tömegmédia erre a lelki működésre épül: „Az immár kibernetikus rendszerekkel gépesített kommunikáció azon érzékeny pontját használja ki az emberi tudatnak, ami a számunkra létező világért felelős. Itt foganatosítja teremtő sugallatait, melyek legújabban már nem csak a tapasztalati világ magyarázatait, hanem magát a tapasztalati világot állítják elő ily módon. Ez a működés a média-mágia.” (167. o.)

A posztmodern média-mágia hatása életünkre Botond Gyula szerint egyelőre – a posztmodern média időszakának rövidsége miatt – nem ítélhető meg sem pozitívan, sem pedig negatívan, annyit azonban mindenképpen „baljós” fejleménynek tart, hogy a média-mágia hatására a virtuális és a valóságos realitás között, a szándékolt vagy akaratlan hamisításoknak, visszaéléseknek „köszönhetően”, máris túl nagy a távolság.

Mindennek kihatása van a demokráciák minőségére is, hiszen a választópolgárok, egyre inkább elveszítve a valóságos realitással a kapcsolatot, közvetetten kapnak igaz vagy hamis jeleket a valóságos realitásról. Így a választások végeredménye véletlenszerűvé válik. A fenti folyamatokat részemről kiegészíteném azzal, – elfogadva azt a tényt, hogy a média nem pusztán semleges közvetítő mező –, hogy a posztmodern média nagy erőközpontjainak menedzsmentje illegitim hatalmi intézményeknek minősülnek. Egyetlennek sem kell ugyanis a választók ítéletére bíznia magát, elszámolással, működésük társadalmi következményeivel legfeljebb a tulajdonosi/részvényesi körnek tartoznak elszámolással.

Mindaz alapján, amit a fenti oldalakon elmondtunk, illetve amit Botond Gyula aprólékos részletességgel leírt, a posztmodern tömegkommunikáció hamis szuggesztív befolyásával szemben azonnali védekezésre van szükség, nem elegendő holmi (a gyakorlatban nem létező) önszabályozó funkcióra hivatkozni. A posztmodern média rejtett technikái, (hamis) üzenetei, véleményem szerint, gyakorlatilag kiverhetetlenek minden ember tudatából, még akkor is, ha valaki rendelkezik a megfelelő „szűrőberendezéssel”, és az adott pillanatban képes annak „beélesítésére” is. (Botond szerint a védekezés fundamentuma a „kommunikációtudatosság”, vagyis annak figyelemben tartása, hogy az egyén egy kommunikációs aktusban vesz részt, amely során a közölt ismeretek nem azonosak a valóságos realitással!)

A „szűrést” megkönnyítendő külön ajánlom az Olvasó figyelmébe Botond Gyula könyvének azon részét, ahol a posztmodern média „realitástermelési technikáinak” legfontosabbjait veszi számba, úgymint: érzelmi csúsztatás, PR, szuggesztív kérdés, hírérték, hírrevü, képi deformitás stb. Botond szerint a tömeges kiszolgáltatottság nem szüntethető meg, hiába hívjuk fel a figyelmet a realitástermelési technikákra: „Az üzenetek, sugallatok tengeréből az igaz jelek, „igazság” kiválasztása intellektuális munkát és empátiát igényel. E képességek magas szintje nem jellemzők a tömegre, tehát az igazság sem lehet többségi tulajdon, miközben a demokratikus döntés a többség véleményén múlik”.

1 Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
2 Vö. Robert Scheer: Violence Is Us. In: Nation. 1993. november 15. 555. o.
3 Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. Hármaskönyv a globalizációról. Ökotáj Kiadó, Budapest, 2000. 143. o.
4 Barry Glassner: Culture of Fear. Baci Books, Bew York, 1999.
5 Vö. Daniel Schorr: TV Violence. In Christian Science Monitor. 1993. szeptember 7. 19. o.
6 Egyes amerikai példák ismertetését azért tartottam fontosnak megemlíteni recenziómban, mert Botond Gyula is figyelmeztet arra, hogy részben saját jövőnket láthatjuk az amerikai fejleményekben.
7 ”Atomot nekik”