Kommunikáció

Az írás megjelent: Psychiatria Hungarica 17. évf. 5. sz. 2002

Botond Gyula:

A kommunikáció formája, mint a lelkiállapot egyik mutatója

Napjainkban egyre többet hallani, olvasni a kommunikációról. A kifejezés mindenféle információátvitel, jel adás-vétel megjelölésére használható és használatos is. Leggyakrabban talán az ún. elektronikus médiumok általi üzenetközvetítés kapcsán emlegetik, mint pl. televízió, telefon, E-mail, Internet (7). A kommunikációs szakember megjelölés hallatán is, többnyire az elektronikus médiumok hálózatán ügyesen manõverezõ (szörfözõ) tömeg-merketing-menedzserre gondolunk. Az üzleti szakember mivolthoz azonban már hozzá tartozik az ún. asszertív kommunikációs képesség is, ami nem csak a fenti negyedik, ötödik generációs médiumok (8) profi használatát jelenti, hanem az elsõ generációs jelközvetítõ rendszer, tehát a közvetlen emberi kommunikáció által fenntartott, face to face kapcsolatra is vonatkozik.

A pszichiátriai gyakorlatban ez utóbbi, közvetlen, vagyis elsõ fokon mediatizált kommunikációval van dolgunk. Ezzel viszont nagyon sok dolgunk van, azt is mondhatnánk, hogy szakmai gyakorlatunk minden érdemi mozzanata két, vagy több ember közötti közvetlen kommunikációra alapozódik. Ilyen interaktív mozzanat például a kapcsolat-felvétel és -tartás a beteggel, a diagnosztizálás folyamata és a terápia, még szomatikus kezelések alkalmával is. Egy manapság divatos fogalommal élve, a vizsgálati, illetve a terápiás szituáció „interszubjektív tere”, a felek kommunikációja által formálódik. Ugyanakkor sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy szakmai gyakorlatunk ezen alapjelensége méltatlanul kis súllyal szerepel szakképzésünkben és tudatos gyakorlatunkban. A hangsúly itt a tudatosságon van, mert tudattalanul és tudatlanul, mindannyian a kommunikáció hatékonyságának függvényében mûveljük szakmánkat. A marketinges, az újságíró, a riporter, a lelkész(!) mind szakemberei az emberi kommunikációnak, képzésükben ez alaptantárgy. A pszichiáter szükségképpen szintén a kommunikáció szakembere, de viszonylag képzetlen, az alaptankönyveinkben maga a fogalom is alig fordul elõ (1; 5; 6; 9; 10). Azonban ennek a rendkívül fontos és szerteágazó témának a kifejtése messze meghaladná e levél kereteit és célját. Amivel az alábbiakban foglalkozni szeretnék az a közvetlen emberi kommunikáció egyénre jellemzõ formája, mint önálló, egészleges lelki jelenség.

A pszichiátriai fenomenológia az egységes lelki mûködést didaktikai megfontolások miatt részekre bontja. Ezeket a részjelenségeket vizsgálja, speciális terminusokkal illeti, jelöli a normalitástól való eltérésüket. Az így létrejött terminológia határozza meg a pszichérõl való gondolkodásunkat, beszédmódunkat még ma is, a pszichiátriai fenomenológia virágkorának lecsengése után. E szemlélet szerint a lelki mûködést általában a következõ alapegységekre szokás bontani: küllem, mimika, tudat, figyelem, percepció, intellektus, gondolkodás, hangulat, érzelmi élet, viselkedés, akarati élet, motorium. Az ún. pszichés státuszban többnyire eme kategóriák szerint írjuk le a páciensen megfigyelt lelki jelenségeket.

A kommunikáció önállóan nem szerepel, megemlítése, minõsítése nem szokás, szakvizsgán sem követelmény. Ugyanakkor csaknem az összes többi, leírásra kerülõ lelki mozzanat, a páciens kommunikációja által válik hozzáférhetõvé a vizsgáló számára. Lényegében azt tudjuk a beteg aktuális lelki állapotáról, amit õ nekünk kommunikál róla. Tehát a szokásos pszichiátriai státuszban a beteg kommunikációjából nagyon sok, fõként tartalmi, kevésbé formai elem leírásra kerül, anélkül azonban, hogy magát a közlés módját, a kommunikatív viselkedést észrevételeznénk, megjelölnénk. Pedig, és ez mondanivalóm lényege, magának a kommunikációs attitûdnek, formának, alakzatnak saját, érdemi informatív értéke van a lelki állapot megítélése terén. Ismert, gyakori jelenség, hogy induló pszichotikus folyamat elsõ, halvány jelei a kommunikációs stílus megváltozásában mutatkoznak, pl: mostanában nem szól senkihez; valahogy olyan más lett; állandóan nevetgél stb.

A kommunikáció tartalmi elemei a dekódolható üzenetek. Ide tartoznak a verbális, nonverbális és metakommunikatív közlések, melyek adása és vétele egyaránt lehet tudatos és tudattalan. A kommunikáció formáját pedig az a mód adja, ahogyan a közlést, mint cselekedetet valaki gyakorolja. A kommunikáló viselkedésnek természetesen szintén van üzenet értéke, de ez nem azonos a tartalmi közléssel, legfeljebb az adott konvenciók szerint illeszkedhet hozzá. Lelki zavar fennállása esetén ez az illeszkedés gyakran hiányzik.

A kommunikatív viselkedés része az általában vett viselkedésnek, de attól elkülönítendõ. Viselkedés alatt az idõben hosszabban zajló, az egész embert testiesen igénybe vevõ cselekvés sorozatot értünk, melynek ugyan van saját üzenet értéke, de ez nem elsõdleges. Pl. valaki önként, kezelés céljából elmegy a pszichiáterhez, ott leül, nyugodtan aláveti magát az explorációnak. Ez esetben viselkedése kontrollált, együttmûködõ, elfogadó, nyugodt. Mindeközben azonban kommunikációja lehet, pl. fölényeskedõ, kritikátlan, fenyegetõ, vagy valami egészen más formájú, pl: alázatos, vagy szemérmes. Tehát a viselkedés viszonylag pontos megjelölése sem érinti a kommunikáció formáját, melynek ugyanakkor fontos információtartalma van.

A kommunikáció formája a metakommunikáció jelenségkörébe szintén beletartozik. Metakommunikáció alatt értjük azokat a kommunikáció kontextusát meghatározó jelzéseket, körülményeket, melyek a direkt üzeneteket módosítják, átszínezik, minõsítik (3; 4). Pl. egy masszívan ittas ember, ha azzal a kéréssel fordul pszichiáterhez, hogy elvonó kezelést szeretne, más megítélés alá esik, mintha ugyanezen kérését józanul tette volna meg. Ez esetben az üzenetet jelentõsen módosító metakommunikatív jelenség az ittas illetve józan állapot. A metakommunkáció üzeneteit nagyon körülményes verbális formába lefordítani, erre leginkább a szépirodalom mûvelõi képesek. A mindennapi szakmai gyakorlatunkban legfeljebb csak utalásszerûen jelenik meg. Ennek egyik formája, mikor a viselkedés egészének üzenet értékét jelöljük meg, pl: konvencionális, nyugtalan, hostilis stb. Szintén metakommunikatív hatást hordoz a külsõ megjelenés, ruházat, ápoltság.

A metakommunikációs jelzések fogadására, tudatos vagy tudattalan dekódolására nem egyformán vagyunk képesek. Ismeretes a szülõi "double bind" kommunikációs attitûd, gyerekekre gyakorolt, a metakommunikációs érzékenységet csökkentõ hatása (2). De egészséges felnõttek, sõt képzett terapeuták sem értékelik mindig azonos módon vagy nem érzékelik azonos mélységben a metakommunikatív jeleket. Gondoljunk csak arra a mindennapos helyzetre, mikor egy kezelésre jelentkezõ, még ismeretlen páciens pár perces kommunikációjából meg kell becsülnünk a motivációját, az õszinteségét, sõt még a terápia várható kimenetelét is. Van, akinek ez jobban megy, "többet lát", míg másnak több idõre van szüksége a mûvelethez. Ilyen és a szakmánkban igen gyakori, hasonló helyzetekben, a megfelelõ ítélet meghozatalához a kommunikáció teljes spektrumának érzékelésére van szükség. Könnyû tévedni.

A kommunikáció formájának megjelölésével tovább bõvülhet a metakommunikáció jelenségeinek észrevételezése, pontosítása, tudatosítása. A kommunikáció formáját, a kommunikatív viselkedés jellegét, az összes intencionális és szándékon kívüli jelközvetítõ csatorna figyelembe vételével írhatjuk le. Itt nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit üzen nekünk a másik ember, hanem, hogy miként teszi azt, hogyan kommunikál. Figyelmünket a kommunikatív viselkedés formai, alaki elemeire irányítjuk, pl. intenzitás, gazdagság, kölcsönösség, kongruencia.

Lássunk néhány példát az emberi kommunikációs viselkedés formai sokféleségére:

természetes, odaillõ, konvencionális
sajátságos, különcködõ, különös, maníros
mesterkélt, teátrális, manipulativ
kétségbeesett, elkeseredett (desperált), esdeklõ, jammeroló
szerény, alázatos (submissiv), simulékony, rezignált
feszengõ, szorongó (anxiosus), riadt, félénk
szégyenlõs, szemérmes, gyermeteg
közvetlen, bizalmaskodó, csábító (seductiv)
unott, közönyös
kifinomult, színes, gazdag, érzelemteli
túl aktív, túl élénk, intenzív, harsány
határozott, erõteljes, szuggesztív, tolakodó, lehengerlõ, tapadós (viszkózus)
tiszteletlen, kritikátlan, faragatlan, durva
bizalmatlan, querulatoros, ellenséges, fenyegetõ, agresszív
fölényeskedõ, lenézõ, leereszkedõ
szegényes, színtelen, inaktív, meglassult
rendezetlen, rendszertelen
ellentmondásos, inkongruens
alkalmazkodó, kölcsönös, interaktív
zárt, öntörvényû, nem kölcsönös, nem rezonábilis

A kommunikáció fenti megjelöléseit rendszeresen alkalmazzuk osztályunkon betegvizsgálati gyakorlatunkban. Tapasztalataink szerint nem csak a pszichés státuszt teszik szemléletesebbé, hanem az állapotváltozások követésére is alkalmasak, hiszen a lelki változásoknak a kommunikációs attitûd érzékeny jelzõje.

A felsorolt formációk (kommunikációs gestaltok) elkülöníthetõk ugyan egymástól, de csoportosításuk némileg önkényes, átfedéseket, keveredéseket gyakran tapasztalhatunk, pl: az unott kommunikáció többnyire szegényes is, a csábító élénk, a fölényeskedõ tiszteletlen stb. Továbbá, nem feleltethetõk meg semmilyen konkrét diagnosztikus kategóriának, inkább csak az állapot súlyosságát, változását jelzik. A kommunikációs stílusok hosszmetszetben mindig mutatnak változékonyságot, partnertõl, szituációtól, lelki állapottól függõen alakulnak. A pszichés státuszban történõ megjelölésük a vizsgálati helyzetre, a pillanatnyi keresztmetszeti képre vonatkozik.

Az alábbiakban megkísérlem kissé részletesebben leírni, hogy a felsorolásban megjelölt formák miként mutatkoznak a gyakorlatban. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy az emberek közötti közvetlen jelváltás jelentõs mértékben vizuális elemek használatával történik, és ezek írottas formába történõ átvitele korlátozott.

1. A természetes kommunikáció nem feltûnõ, a verbális és nonverbális üzenetek összhangban vannak, a közlés tartalma jól érthetõ. Bár panaszokat, tüneteket említ, esetleg produkál is a beteg, ám ezek nem érintik érdemben a kommunikációját. Nem csak ad, hanem vesz is üzeneteket, a másik fél nonverbális jeleire is reagál, pl. mosolyválaszt (9) ad. Amennyiben tünet jelenik meg, pl. betegsége miatti elkeseredettségében sírva fakad, az nem kommunikációs zavarnak tûnik. Konvencionális jelváltási képesség többnyire enyhe lelki zavarok esetén fordul elõ, súlyosabb pszichiátriai kórformákban a kommunikáció formája torzul.

2. Különcködés a kommunikáció bármely csatornáját érintheti, feltûnõ stílust, modorosságot ad. Használhat a beteg sajátságos szófordulatokat, neologizmákat, szokatlan hangsúlyozást, hanglejtést. Ezek megítélése némi óvatosságot igényel, könnyen származhatnak tájjellegû beszédbõl, lehet bizonyos szubkultúra szlengje, zsargonnyelv. A valódi manírosság azonban csak az adott páciens sajátja. Gyakran mutatkozik meg bizarrnak tûnõ öltözködésben, hajviseletben, bizonyos tárgyak, díszek viselésében, melyeknek üzenet értéke van. Elkülönítendõk a kulturális szignáloktól, divateszközöktõl, melyek változatossága manapság rendkívüli. Néhány példa a manírosságra: arasznyi kereszt lóg a nyakában, attól nem hajlandó megválni, kezében állandóan a Bibliát tartja, válaszai abból vett idézetek; nem hajlandó beszélni, csak írásban válaszol; kezét beszéd közben folyamatosan szája elõtt tartja, nehogy belelássanak; sebészi szájmaszkot hord, csak azon keresztül beszél, mert szavai mérgezõek stb. Az erõteljes manírosság súlyosabb kórképre utal, véleményezésekor nagy körültekintés ajánlatos, ha a vizsgált személy idegen anyanyelvi- kulturális környezetbõl származik.

3. A mesterkéltség megítélése nem egyszerû. Amennyiben a kórállapot súlyossága objektíve felmérhetõ, pl. mûszeres vizsgálatokkal, vagy mûfogásokkal, akkor az ennek ellentmondó jelzéseket minõsíthetjük manipulativnak, ehhez azonban nagy körültekintés és gyakorlat szükséges. Manipulativ közlés esetén a tudatos és tudattalan jelek között ellentmondást fedezhetünk fel, mert a kommunikációs csatornák nagy többsége nem áll akaratlagos szabályozás alatt. Ilyenkor a kontrollált csatornák jelzései látványosak, élénkek, túlzóak. Teátralitás többnyire a beteg állapotot felnagyítandó jön létre, felméréséhez érdemes megfigyelni a pácienst vizsgálaton kívüli kommunikációs helyzetben, lehetõleg tudtán kívül. A tünetek elfedését szolgáló, disszimulációs manõverek esetén szintén mesterkélt kommunikációról beszélhetünk. A kommunikáció manipulativnak, mesterkéltnek minõsítése nem erkölcsi ítélet, hanem egy pszichiátriai tünet tárgyilagos leírása. A teátrálisan kommunikáló beteg õszinte, õ az adott helyzetben így tud kommunikálni.

4. A kétségbeesés uralta kommunikáció könnyen felismerhetõ, a beteg gyakran nyíltan is megfogalmazza elkeseredettségét, könyörög a segítségért, esdekel, vagy fennhangon jajveszékel, jammerol. Ebbõl az attitûdbõl nem mozdítható ki, vagy csak nehezen rövid idõre, figyelme elterelésével. Elkülönítendõ a teátralitástól.

5. Alázatos stílus esetén a páciens túlmegy a tiszteletadáson, önmagát lekicsinyíti, túlzóan alkalmazkodni igyekszik, simulékony, kéréseket mintegy parancsot teljesíti, sõt azoknak elébe megy. Fõorvos úrnak szólítja a fiatal rezidenst, mindenhez engedélyt kér, bocsánatot kér, a „tetszik tudni” formulát használja. Testtartásával is kicsinyíti magát, térdeit rogyasztja, nyakát behúzza, fejét lehajtja, alulról néz fölfelé, gesztikulációi szûkek, széken a szélére ül, lábait maga alá húzza. Ha a beteg lemond saját aktivitásáról, feladja képességeit, küzdelmét, reményvesztetten beletörõdik sorsába és mindez a kommunikációs stílusában jelenik meg, nem pedig választékosan megfogalmazva, akkor rezignált kommunikációról beszélhetünk. Ajkát lebiggyeszti, maga elé néz, hanglejtése ereszkedõ, válaszai rövidek.

6. Ha a szorongó beteg képes nyíltan megfogalmazni feszültségét, a vizsgálónak már nincs nehéz dolga. Gyakran azonban csak közvetett, nem szándékos, a szorongást kompenzálni vagy elleplezni próbáló jelekbõl kell következtetnünk meglétére. A feszült páciens sokat mozog, topog, járkál, ujjaival dobol, testtartását váltogatja, figyelme kalandozik, válaszaiban gyakran hibát vét, hadar, dadog, arckifejezése türelmetlen, vagy riadt. Ajkait harapdálja, gyakran nyel, vizet kér, izzad, pislog, vakaródzik, cigarettára gyújt. Tartósan és erõsen szorongó betegnek jellegzetes, kellemetlen (leírhatatlan) szaga van, elkülönítendõ az ápolatlanságtól. A feszültség túlkompenzálása is megmutatkozhat a kommunikációban, ilyenkor a páciens a helyzetéhez nem illõen laza lehet, feltûnõen lezser, nagyzoló pózokat vehet fel, problémáit bagatellizálja, esetleg ellenállóan, támadóan léphet föl. (A szorongás kommunikációs jelei részletesen megtalálhatók Tringer L: A pszichiátria tankönyve c. kötetben.)

7. A szégyenlõs beteg igyekszik elhallgatni bizalmas, intim információkat, kerüli az ilyen témákat, takargatja magát, zavartan mosolyog, elpirul, kerüli a szemkontaktust. Szemérmesség miatt fontos adatok veszhetnek el, leküzdéséhez nagy türelemre, bizalmi kapcsolatra van szükség. A gyermeteg, infantilis kommunikáció a pszichiátriában gyakori, feltûnõ. A páciens a fiatalabb orvost doktor néninek, - bácsinak szólítja, selypítve, gügyögve beszél, nem kezdeményez, önálló tevékenységektõl fél, mindenhez engedélyt kér: „szabad nekem tévét nézni?”, állandó gyámolításra tart igényt: „úgy félek egyedül elmenni a büfébe”. Az infantilizmus, ha fennáll, minden kommunikációs helyzetben megjelenik, szemben az alázatoskodással, amely inkább szituációfüggõ.

8. A közvetlenség a vizsgálat szempontjából nem tehertétel, inkább elõny. Eltúlozva azonban bizalmaskodásba fut, a páciens egyenrangú partnerként, barátként kezeli a vizsgáló, vagy kezelõ személyt. A bizalmaskodóan kommunikáló beteg nem tartja a szokásos távolságot, közelebb lép, odahajol, esetleg fülébe súg az orvosnak, vállára teszi a kezét, megpróbál tegezõdni, igyekszik õt személyesen bevonni: ”a doktornõ talán nem szereti a jó bort?”. Csábító attitûd megnyilvánulhat szexuális téren, annak minden ismert trükkjét használva, vagy akár nyíltan kimondva, a beteg randevúra hívhatja az orvost. Azonban bármilyen más, a terápiástól eltérõ kapcsolatba történõ, nyílt, vagy burkolt invitálás esetén is csábításról beszélhetünk. Pl. a beteg baráti kapcsolatot igyekszik kialakítani a kezelõvel, otthonába hívja, családtagjainak, barátainak bemutatja, vagy felajánlja saját szakmai szolgálatait, megjavít ezt- azt, vagy üzleti kapcsolatba vonhatja be. Ide sorolható a hálapénzes boríték köpenyzsebbe csempészése is. Elõnyös ajánlatnak nem könnyû ellenállni, de érdemes, mert beláthatatlan útvesztõkbe vezethet. Szeduktív szándék felismerése esetén célszerû azt hamar nyílttá tenni, megbeszélni a beteggel. Egy ilyen legalizáló kommunikációs mozzanat a hálapénz határozott megköszönése.

9. Közönyös kommunikáció esetén a beteg röviden, kelletlenül válaszolgat, nonverbális kommunikációja erõtlen, nem fárasztja magát, érzelmi reflexiói halványak, spontaneitása gyenge, szenvtelenül, apatikusan fogadja a feladatokat, tanácsokat. Hosszabb megfigyelés során azonban kideríthetõ, hogy meglévõ kommunikációs kapacitásából ennél többre lenne képes. Nehéz vele empatizálni, gyakran ellenszenvet vált ki.

10. Kifinomult, érzelemteli kommunikáció ellene szól súlyosabb pszichopatológiai érintettségnek, de nem zárja ki. A nonverbális jelek érzékenyek, jól kifejezõk, a tartalmi közlésekkel harmonizálnak, erõsítik azt, a másik fél jelzéseit is veszi, kellõen reflektív. A pácienssel akár szavak nélkül is lehet beszélni, egy- egy mimikai, vagy gesztus mozzanata teljes értékû válasz lehet, legalábbis érzelmeire vonatkozóan. Ha volna az IQ – hoz hasonlóan kommunikációs kvóciens (kommunikativitás), ez az átlag fölötti tartományba tartozna.

11. Túlaktív, harsány kommunikáció esetén bohóckodásnak tûnhet a páciens társalgási produkciója. A vizsgáló beszédét is, ha egyáltalán ad rá lehetõséget, élénk arckifejezésekkel, taglejtésekkel kíséri, kommentálja, járkál, mutogat, írásokat, rajzokat, fényképeket, akár zenét is mellékel mondandójához. Ruházatán feliratot, jelvényt, egyéb szimbolikus üzenetközvetítõket visel, kórtermi helyét is beszédesen rendezi be.

12. Határozottan, szuggesztíven kommunikáló beteget nehéz eltéríteni intencionalitásától, igyekszik kezében tartani az irányítást, mondandóját nonverbális szuggesztív elemekkel támogatja. Erõsen tartja a szemkontaktust, mosolyog, bizonyítékokat sorol, lehet ügyesen asszertív, az átmenetileg elfogadó, „pacing – leading” technikát alkalmazhatja: „hát igen, önnek igaza van doktor úr, de azért mégis csak talán…”, eredeti elképzeléséhez minduntalan visszakanyarodik, nehéz lerázni, tapadós.

13. A kritikátlanság próbára teszi a vizsgáló türelmét, bosszantó, ingerlõ, indulatokat ébreszthet. A tiszteletlenül kommunikáló páciens bárhol leszólítja az orvost, kopogás nélkül bejön, engedély nélkül leül, nem használ megszólítást, gyakran felszólít, követel, arckifejezése elégedetlen, türelmetlen, beszéde hangos, közbevág, zsebre teszi a kezét, székben hanyatt dõl, lábát kinyújtja, közben walkman – ezik, rágózik, cigarettázik, telefonál. A nyers, faragatlan, durva stílus szintén kritikátlannak tûnik, de inkább a kommunikációs képesség (intelligencia?) hiányosságaiból fakad, többnyire együtt jár alacsonyabb intellektussal, iskolázatlansággal, fejletlen szociális érzékenységgel. Az eredendõen tiszteletlen stílustól a szándékosság, az egoszintonia hiánya különbözteti meg, a páciens könnyebben irányítható, tanítható, képes elnézést kérni.

14. Agresszív, fenyegetõ kommunikációs stílus még nem jelent agresszív viselkedést. Az az egyszerû, sommás minõsítés, hogy „a beteg agresszív”, pontatlan, hallatán mindig tettlegességre gondolunk, holott gyakran az agresszivitás nem érinti a viselkedés egészét, csak a kommunikációt. A beteg fenyegetõzhet bírósági feljelentéssel, szökéssel, öngyilkossággal, lehet ijesztõ arckifejezésû, nagyhangú, szitkozódó, tehet hirtelen mozdulatot, felugrik, járkál, beleüt a falba. Mindezen jelek nem csak az indulatosságot, hanem több – kevesebb kontroll meglétét is bizonyítják. A fenyegetõzés szintjén az eset „tárgyalásos” megoldására még van remény. Minél több kommunikációs csatornán jelenik meg az ellenségesség annál inkább kell komolyan venni. Akkor kommunikál valaki agresszivitást, ha azt akarja, hogy ezt lássák rajta. Jóval nehezebb azonban felismerni az agresszív indulat elleplezését szolgáló manõvereket. Indulatosságot tagadni legegyszerûbben a verbális csatornán lehet, a beteg minden harcias késztetést negál, holott valami miatt, többnyire anamnesztikus adat alapján gyanús. Tekintete, tartása nyugodt, mosolyog, elfogadó, barátságos, nyájas, túlzóan is. Affektív töltést tartósan elfojtani azonban nem könnyû, ha úgy érzi, hogy nem figyelnek rá a fentebbi tünetek elõbukkannak.

15. A fölényeskedés, beképzeltség a kritikátlanságnak egy formája. Könnyebben jelenik meg elsõ pillantásra tekintélyesnek nem tûnõ kis termetû, fiatal, vagy nõi kezelõkkel szemben. A fölényeskedõ páciens nagy élettapasztalatával kérkedik: „mit tudhat maga a félelemrõl, én megjártam Afganisztánt”, vagy: „jaj aranyoskán, ne beszéljen már nekem, húszévi házasság van mögöttem”, igyekszik magához ragadni a kezdeményezést, jobban tudja, hogy mire van szüksége, felülbírálja, nem teljesíti az utasításokat. Elõbb – utóbb bizalmatlanná válik és másik kezelõt keres magának, lehetõleg professzort. Ha ilyen kommunikációs helyzetben az orvos tényleg elveszti magabiztosságát, a kívánatos tekintélyviszonyok már nemigen állíthatók helyre.

16. Szegényes, kietlen kommunikációról akkor beszélhetünk, ha a páciens válaszai rövidek, kevés és halk szavú, hanghordozása monoton, arcjátéka alig, vagy semennyire sincs, taglejtései gyengék, nem kifejezõk, vagy teljesen hiányoznak, a spontaneitás és reflektivitás is kiesik, mozdulatlanul áll, vagy ül. Ha a kommunikációs aktivitás megfogyatkozik, általában a verbális csatorna mûködik legtovább. Végsõ esetben a kommunikáció megszûnhet.

17. Rendszertelen kommunikáció többnyire komolyabb intellektuális hanyatlás velejárója. Ilyenkor a jelzések nem összefüggõk, nem célirányosak, nem összetartozók és az adott szituációhoz sem illenek. A beszédbeli inkoherencia, érthetetlenség a nonverbális csatornákon is jelen van. A beteg intencionalitása nem fejthetõ meg, vagy gyorsan változik, kommunikációs kapcsolat kialakítása, fenntartása nehezen sikerül.

18. Ellentmondásos kommunikáció jön létre, ha a csatornákon ellentétes üzenetek jönnek. Leggyakrabban a direkt és a metakommunikatív jelzések között tapasztalhatunk ütközést. Ide sorolható a már említett double bind jelenség, mely megfigyelhetõ vizsgálati szituációban is szülõ és gyerek, illetve élettársak együttes jelenlétekor. Pl. az egyik fél aktívan, „kézzel – lábbal” kommunikálva igyekszik rávenni a másikat arra, hogy az szabadon, spontán viselkedjen; a szülõ harsányan bizonygatja gyerekének, hogy szereti, ölelgeti, puszilgatja, miközben az orvost arra kéri, hogy helyezze a gyereket biztonságba (zárt osztályra), mert tönkreteszi a család életét; az egyik fél elvonó kezelést javasol a másiknak, holott maga is iszákos, sõt ittas. Inkongruens kommunikáció egy személy esetében is elõállhat, pl. a beteg felvételre jön az osztályra, mert szociálisan és egzisztenciálisan ellehetetlenült, de közben boldognak, sikeresnek mondja magát, nevetgél, dalol, táncol; más esetben a páciens öngyilkossági vágyát hangoztatja, a halált, mint egyetlen menedékét tünteti föl, ugyanakkor aktívan együttmûködik a kezeléssel, ügyeit intézi, csinosítja magát; a csábítás, amennyiben tudattalanul zajlik, szintén e mechanizmusra épül. A mesterkélt és az ellentmondásos kommunikáció között a különbség abban van, hogy az utóbbiban a tudatosság, szándékosság nyilvánvalóan nincs jelen.

19. Alkalmazkodó, illeszkedõ, reflektív a kommunikáció akkor, ha a másik fél jelzéseire reagál, visszajelez, többnyire tudattalanul válaszol. A reflektivitás a kommunikáció természetes velejárója. Ismert példa a már említett mosolyválasz, de tesztelhetjük a pácienst más módon is, pl: a vizsgáló már egy ideje a beteghez hasonló tónussal beszél, hasonló pózban ül, majd alkalmas pillanatban nagyot lélegzik, témát vált, ugyanakkor hanghordozását, testtartását is megváltoztatja, hátra dõl a székben, lábát kinyújtja stb. Erre a beteg hasonló változtatásokkal reagál.

20. Zárt, nem kölcsönös kommunikáció az elõbbi ellentéte. A beteg a vizsgáló átlagos intenzitású jelzéseire nem reagál. Nem csak a fenti próbákat nem teljesíti, hanem, ha pl. a vizsgáló elfordítja tekintetét, nyilvánvalóan másra figyel, õ akkor is tovább beszél a saját stílusában, rendületlenül, mintha nem történt volna semmi. Szó szerinti jelváltás nem is történik, a páciens csak ad, de nem vesz jelzéseket.

Az itt felsorolt formációk azonban messze nem merítik ki a kommunikációs alakzatok összes lehetõségét. A leírtak figyelembe vétele mellett is találkozhatunk olyan pácienssel, akirõl csak annyit tudunk mondani, hogy valahogy olyan furcsa, mintha különleges „aurája” lenne, nincs rá szó. A kommunikatív viselkedés formai lehetõségei végtelenek.

Írásommal arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a jelváltási stílus egy fontos jellemzõje a lelki állapotnak, érdemes rá figyelni, leírásával érzékletesebbé tehetjük a pszichés státuszt és a változások nyomon követésében is segítséget nyújt.

Irodalom:

1 ANDREASEN N.C., BLACK, D.W.: Bevezetés a pszichiátriába. Medicina Könyvkiadó, Bp. 1997. (A kommunikáció fogalom nem szerepel benne.)
2 BATESON G. et alii: Toward a Theory of Schizophrenia. Behavioral Science, 1956 Vol. 1. 251-264.
3 BUDA B. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerûségei. Animula Kiadó, Budapest, 1994.
4 BUDA B. „Double-bind”. Kommunikációs-szociálpszichológiai elmélet a schizophrenia keletkezésérõl. M. Pszichológiai Szemle, 1965, XXII, évf. 3-4 sz. 540-546.
5 FÜREDI J. NÉMETH, a., TARISKA, P. (szerk.): A pszichiátria Magyar Kézikönyve. Medicina Könyvkiadó, Bp. 2003. (A kommunikáció fogalom elõfordul benne, de érdemben nem tárgyalja.)
6 KAPLAN, H.I., SADOCK, B.J., GREBB, J.: Synopsys of Psychiatry. Williams and Wilkins, Baltimore, 1994. (A kommunikáció kifejezés csupán közvetve fordul elõ a könyvben.)
7 NYÍRI K. /szerk./ A 21. Századi kommunikáció új útjai. MTA Filozófiai Kutatóintézete, Budapest, 2001.
8 PETHÕ B. Korunk filozófiája. Platon Kiadó Budapest, 1992.
9 SZÕNYI G, FÜREDI J. /szerk./ A pszichoterápia tankönyve. Medicina Könyvkiadó Rt, Budapest, 2000. (Ebben, a közvetlen emberi kommunikáció legmagasabb szintû mûvelésével foglalkozó tankönyvben, nincs fejezet a kommunikációról, a fogalom a tárgymutatóban sem szerepel.)
10 TRINGER L. A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest, 1999. (Külön fejezetben tárgyalja a szorongás viselkedéses jeleit, a kommunikációt általában és a terapeutai kommunikációt.)