Alternatív Pszicho

• Álomosztály
• Egy pszichiáter
• Egy pszichiáter végnapjai (részlet)
• Az Anya a Fiú és a Terapeuta
• A fiú, akinek delfinje van
• Gyógyszer-ár-adat-ok
• Bírói szemle
• Pszicho-mese
• Pszichiátria paradigma
• No-self
• Az emberi minőség és az erkölcs
• Gyógyszerszedés vizsgálat

Opponensi reagálás Pethő Bertalan: A pszichiátria mai krízise, modern és posztmodern tudomány kontextusában című tanulmányára. Megvitatásra került a Bartók kör Válság és pro-normál tudomány – a pszichiátria-paradigma kapcsán c. konferenciájának keretében 09. 04. 29-én. A vita csaknem teljes anyaga olvasható a Pszichiatria Hungarica 2009, 24 (6):439-463 folyóiratban.

A pszichiátria, mint tudományos paradigma

A pszichiátriát több szempontból is paradigmatikus diszciplinának minősíthetjük. Egyfelől mert a tudományos gondolkodás határfelületein helyezkedik el:

• természettudomány – társadalomtudomány;
• valóságos – virtuális realitás (empíria – hermeneutika);
• normalitás – abnormalitás – „paranormalitás”.

Másfelől pedig mert napjaink civilizációjának problémamegoldó és problémageneráló területe egyaránt, továbbá mert a marketingfilozófia, mint posztmodern metafizikapótlék élvonalbeli gyakorlópályája. A pszichiátria azért is kiérdemli a paradigmatikus címet, mert benne a vizsgálat tárgya, alanya, valamint a kettejük viszonya eredendően, mint egyenrangú operacionális eszközök működnek. Némi elfogultsággal talán azt is mondhatjuk, hogy a pszichiátria az egyetlen teljes tudomány, melyben objektivitás és szubjektivitás felismerten, és elismerten figyelembe vevődnek. E kijelentés azért nem igaz mégsem, mert a pszichiátria jelenleg (még) nem integrált rendszer, egyes irányzatai (pl. biológiai vs. pszicho-szociális) egy-egy szemléleti módot részrehajlóan követnek, illetve bizonyos eszközöket aránytalanul használnak.

A pszichiátria hagyományos normál tudományként¹ a kezdetekben, a lelki zavarok modern tudományos tanulmányozása, de még nem kezelése idejében, Kraepelintől Leonhardig tekinthető. Az első komoly kihívást a pszichoanalízis, mint sajátságos, ideologikus szemlélet (forradalmi) betörése és népszerűvé, kvázi tudománnyá válása jelentette. A pszichoanalízisben azonban nem szerepel az objektivitás, és a szubjektivitás is csak speciális, „analitikusan dezorientált” formában. Mégis tömeges elterjedése laikus és szakmai körökben egyaránt azt jelezte, hogy a pszichiátria sem a fenomenológia, sem az objektivitás határain belül nem fér el. A hatvanas évektől útjára induló biológiai pszichiátria, mint objektivitásra és uralomra törő irányzat hátralépést jelentett a lelki zavarok megértése, megmagyarázása terén. A kezelési gyakorlatban viszont soha nem látott sikereket tudott felmutatni, nem csoda, hogy számos szakember kizárólagos szemléleti irányzatként fogadta el és hirdette, mint a jövő tiszta, objektív pszichiátriájának zálogát. Szerintük a pszichiátria a biológiai, biokémiai, agyfiziológiai vonalon tiszteletreméltó helyre pályázhatott volna a modern normál tudományok sorában.

Azonban a biokémiai szemlélet szimplifikáló, és az emberi szubjektív mivoltot jelentős mértékben figyelmen kívül hagyó jellege már a kezdetekben kritikus hangokat ébresztett, a szakma mintegy kettéhasadt a biokémiai és a pszichoterápiás irányzatra. Magam még jól emlékszem egy nagy tekintélyű hazai szakemberre, aki kurzusait rendszeresen úgy vezette be, hogy „Mi, biokémiai pszichiáterek…”, majd pedig elmesélt egy szarkasztikus anekdotát a pszichoterápiáról. Időközben a pszicho- és szocioterápiák is felzárkóztak a hatékony és nélkülözhetetlen kezelési módok sorába, a pszicho-szociális szemlélet pedig a diagnosztikus gondolkodásba. Az integratív törekvés retorikai divattá válása kitermelt olyan bizarr fogalmakat, mint pszicho-neuro-immuno-endokrinológia, vagy neuro-pszicho-analízis. Mindettől azonban a pszichiátria tudományos kettőssége nem oldódott föl érdemben, egyrészt mert a kutatóknak, és a gyakorló orvosoknak is könnyebb dolguk van, ha negligálják a problémák egy részét, másrészt mert bekapcsolódott a rendszerbe a posztmodern értékrend, vagyis a marketing és a média.

A pszichiátria több szempontból is beleillik az úgynevezett poszt-normál tudomány² kategóriába, feltételezve, hogy efféle kategória komolyan vehető. A magam részéről kételkedek abban, hogy tudományos tevékenység lehet lényegileg más, mint a T. S. Khun által „normál” jelzővel illetett „rejtvényfejtő” módszer.³ A tudomány művelése elsősorban az ismeretek és a gondolkodás rendszerességét jelenti, mely egy elmeműködési (biológiai?) alapmechanizmus, majd pedig az így létrejött szellemi termékek gyakorlatban való hasznos alkalmazhatóságát. A tudományos gondolkodás nem épülhet másra, mint a már meglévő ismeretekre, tudományos tevékenységet nem lehet forradalommal kezdeni.⁴ Ha az ismeretek nem elégségesek, a gyakorlati alkalmazás pedig nem tesz lehetővé elegendő körültekintést, akkor ott a munka tudományos mivolta sérül, nem pedig egy másfajta tudományosság jelenik meg.

A bizonytalanság, mint jelentős és természetes faktor a tudományos gondolkodásban számos helyen ismeretes, pl. a gázkinetikában, kvantummechanikában, meteorológiában és a társadalomtudományokban, pl. a pszichológiában. A bizonytalansági tényező felbukkanása azonban nem igényel másfajta tudományosságot, hanem a tudományos gondolkodás határát jelzi. A pszichiátria, lévén az orvostudomány része, nem minősül társadalomtudománynak, miközben a pszichológia összes bizonytalansági faktorát tartalmazza. Így kettős frontvonalon, kereszttűzben helyezkedik el, és ennek megfelelően hasad irányzatokra, illetve oszcillál szélsőségek között. A pszichiátria minthogy a legbonyolultabb anyagi funkcióval, a lélekkel foglalkozik, szükségképpen ismerethiányban szenved, melyet az empíria klasszikus tudományos követelménye tovább növel, lévén a lelki működések nagy többsége nem empirikus természetű. E probléma megoldása nem valamiféle „pszicho-bio-(kvantum)mechanika” kidolgozása, és nem is egy csökkentett üzemmódú tudomány beharangozása, hanem a szubjektivitás, empátia, mint tudományos vizsgálóeszköz, médium elismerése és alkalmazása. A vizsgáló (és a vizsgált) szubjektumának tudományos kategóriaként való használatba vétele, elismerése és elismertetése elsősorban a pszichiátria feladata. E szempontból is paradigmatikus tudománynak tekinthetjük a pszichiátriát.

Ugyanakkor a pszichiátria jelentős mértékben kiszámíthatatlan, és több szempontból is kockázatos (és egyre kockázatosabb) gyakorlata a poszt-normál minősítést indokolja. Más azonban egy tudomány kutatási, oktatási, irodalmi anyaga, mint alkalmazási gyakorlata, bár orvostudományról lévén szó e két oldal sokkal szorosabban összetartozik, mint pl. a pszichológia esetében. A gyakorló pszichiáter mégsem tudós, és munkája nem tudományos munkásság, de ha pl. részt vesz egy diagnosztikus rendszer kidolgozásában, vagy egy új kezelési eljárás vizsgálatában, akkor e tevékenysége már tisztán tudományos. A pszichiátria tudomány határait a lelki működések erőterének határai képezik, tehát a tér nagyon nagy, a határok pedig elmosódottak. Mindez azonban nem indokolja, hogy a normál tudományra jellemző követelményrendszert feloldhatónak tekintsük. Bizonyos azonban, hogy a pszichiátria tudomány teljes értékű művelése, tehát a lelki jelenségek egészének figyelembevétele, de legalábbis az erre való törekvés, néhány ma még nem „normálnak” tekintett faktort, médiumot, illetve mediális működést is be kell, hogy vonjon tárgyai, eszközei körébe. E fejlemény sokkal inkább a pszichiátria pro-normál tudomány⁵ jellegét erősíti, mint a poszt-normál mivoltot.

A poszt-normál minősítés illeszkedik a posztmodern (paralógiás, paradoxális, fragmentált, konfliktuózus, heteromorf, szelf-reflektív, interszubjektív, textuális, dekonstruktív stb.) tudomány- és világszemléletbe. Kérdés, hogy a divatos „poszt” retorika mennyiben több, mint önmagáért való szövegburjánzás (ld. szövetburjánzás, mint daganat). Valamennyivel bizonyosan több, de ez a többlet nagyon nehezen választható ki az örvénylő szövegtengerből, a kiválasztás pedig normál tudományos munkát igényel. Hogy a tudományos, illetve a tudományokról való gondolkodás és a tudományok társadalomban betöltött szerepe a múlt század második felétől a korábbi minőségükhöz képest lényeges változáson mentek át az kétségtelen, e változás a modern-posztmodern korszakok átmenetének jellemzőivel írható le. A 80-as, 90-es évektől ismét markáns változás kezdetét vehetjük észre, ez pedig a pénz, mint alapvető értékmérő, és értékrend meghatározó faktor megjelenése a tudományos tevékenység vezérlésében. Egyfelől a kutatások olyan költségigényesek, hogy a legmagasabb szintű politikai döntés szükséges fedezetük előteremtéséhez, másfelől pedig, illetve az előbbiből is következően, a marketing saját törvényei vezető szerepet követelnek és kapnak a tudományos munka irányításában. Egyszerűen fogalmazva, napjainkban csak piacorientált, nyereséges kutatás lehetséges.

A pszichiátria e szempontból is (sajnos) paradigmatikus tudomány. A 90-es évektől porondra lépő marketing-pszichiátria mára a szakma és tudomány válságához vezetett. Manapság a medicina és különösen a pszichiátria tudományos folyóirataiban általános követelmény (Magyarországon nem), hogy a szerzők tüntessék fel a gyógyszeriparral való financiális kapcsolataikat, vagyis érdekeltségüket, elkötelezettségüket. E szabály léte azonban nem azt jelzi, hogy a tudományos publikációk tiszták, hanem azt, hogy felmerül az alapos gyanú, hogy a kutatók financiális elköteleződésükből adódóan hamis eredményeket közölhetnek, torz, cégek által befolyásolt következtetéseket vonhatnak le, és mindezt objektív eredményekként tálalva.⁶ Az egyik szokásos válasz erre a kritikus észrevételre, hogy a pénzt a piac termeli, tehát aki költséges munkába fog (pl. kutatás) annak a piaci kofákkal szerződnie kell. Ez nem igaz, mert a pénzt sokkal inkább az adófizetők termelik, és beláthatatlan mennyiségben fizetik az államkasszába, melyből a tudományos tevékenység, melyre a társadalomnak szüksége van, fedezhető lenne. A pénz, mint működési feltétel a tudományos munkában (medicinában) is megkerülhetetlen feltétel, de mint értékmérő és értékteremtő eszköz a piacon kívül alkalmatlan. A gondolkodás fiziológiai folyamata is jelentős mennyiségű energiát (mely pénzben is kifejezhető) igényel, melyet a vér szállít a tápcsatornából és a légző rendszerből. Mégsem a tápcsatorna működése uralja a gondolkodást jó esetben. Rossz esetben viszont igen, pl. a tápcsatorna bizonyos betegségei, illetve súlyos éhezés állapotában. A piac vezérelte medicina, továbbá a piac vezérelte gyereknevelés, oktatás, művészet, tudomány, filozófia a társadalom működésének rossz esetei.

A pszichiátria elpiacosodása (a társadalmi intézmények elpiacosodásának globális folyamatába ágyazottan) és a gyógyszercégek nyereséglistán való előretörése a 90-es években indult Amerikában id. Bush elnök által jóváhagyott „Agy Évtizede” programmal. A programot ma már helyesebb így nevezni: „Az Agy Piacának Évtizede”. Az amerikai gyógyszercégek akkor olyan költségvetési támogatást kaptak, aminek következtében néhány év leforgása alatt multinacionális, mára már globális piaci, illetve következésképp politikai hatalomra tettek szert. Magyarország felszabadulása is akkor kezdődött, ennek kapcsán elöntötte a szakmát a nyugati tudomány csillogó mezébe bújtatott marketing propaganda, kábulatba ejtve egyetemi hallgatókat, orvosokat, professzorokat. Azóta néhányan kijózanodtak, de jó páran mindmáig úgy maradtak, idomulva a piac igényeihez és szolgáltatásaihoz, valamint ragaszkodva az egyetemi katedrához. Megjegyzendő, hogy a pszichiátria elpiacosodása nem magyar specifikum, hanem világjelenség, a kritikai diskurzus teljes hiánya (tiltása) azonban hungaricum. A nemzetközi szakirodalomban létezik bizonyos diagnosztikus kategóriák jogosságát firtató, bizonyos gyógyszerek hatékonyságát megkérdőjelező, továbbá a szakmát befolyásoló marketing hatásokat elemző kritikai diszkusszió.⁷ A hazai szakirodalomban erről még tájékoztatás sincs, efféle kérdések feszegetése hallgatólagosan tiltott, adott esetben büntetést is von maga után.⁸

A pszichiátriának az egészségügy piacosodása terén vezető szerepe van. Ez nem véletlen, hiszen minél nehezebben tárgyiasítható egy panasz, annál többféle megoldási, gyógyítási mód tűnik alkalmasnak kezelésére, tehát a gyógyító portékák, mirákulumok, placébók tere, pontosabban piaca igencsak tág. A posztmodern marketing-medicina piacvezető szerei az antidepresszánsok, minthogy napjaink elsőszámú marketing-pszichiátriai tüneménye a depresszió. Tudvalévő, hogy a medicina manapság extrém összegeket igényel, melyre már a gazdag államoknak sincs fedezetük. Talán kevésbé ismert adat azonban, hogy a kizárólag a medicinából élő gyógyszeripari cégek a teljes ipari nyereséglista vezetői.⁹ A posztmodern marketing-medicina egyik oldalról tehát finanszírozhatatlan, másik oldalról pedig luxusprofitot termel.¹⁰

A poszt-normál tudomány híveinek egyik kedvenc példája a globális klímaváltozás, mely oki feltárást és prognosztizálást igényel, de a bizonytalansági faktorok nagy száma miatt klasszikus tudományos gondolkodással nehezen ragadható meg. Ha a pszichiátria (a lélek természetéből) eredendő bizonytalanságát tetézzük a marketing és a politika általi befolyásoltatással, mely nem csak a kezelési módszereket, hanem a diagnosztikus munkát is érinti, akkor az áttekinthetetlenség hatványozódik, a poszt-normál mivolt erősödik, hasonlóan az időjárás jóslás tudományához. E homályból belátható időn belül központilag épített kivezető utat (direktívát, narratívát, dogmát, protokollt) nem tudok elképzelni, ilyesmi iránti igény rövid úton csapdába vezet, ami persze adott esetben lehet egy kényelmes pozíció. A tisztánlátást elérendő nem marad más lehetőség, mint a személyiség, egyéniség, szubjektum (empátia) bevonása a döntési folyamatokba, ám ennek feltétele az egyéniség (ego), mint erőforrás. Ez tehát egyéniségre, személyre szabott tudományt, szemléletet, módszert jelent, bizonyos kereteken belül.

A másik út a protokollok követése, mint általában a medicinában. A pszichiátria azonban nem illeszthető egészében a medicinába, szigorú protokollok nem adhatók (bár ez irányú igyekezet fennáll, de a mögöttes szándékok kétesek), minthogy a pszichiátria sem szigorú (normál?) tudomány. A tudományosság feltétele az univerzalitás, a szubjektív ítélet viszont nem univerzális, tehát nem is tudományos. A személyiség azonban vizsgálható és képezhető többé-kevésbé tudományosan, tehát a szubjektumát eszközként használó pszichiáter (tudós) egy bizonyos mércének (normának) megfelelve, bizonyos keretek között lehet szubjektív. E legálisan, tudományosan szubjektív pszichiátriai gyakorlatban a maihoz képest újdonság csak annyi, hogy e keretek jóval tágabbak, az objektivitásra pedig, mint személytelen ítélő erőre hivatkozó (alibi)retorika kikerül a forgalomból. Watson korában még hihető volt a psziché objektivizálása, ma már a pszichiátria objektivizálása sem hihető, bár hirdethető. A pszichiátria tárgya, a lélek, szubjektum, melynek objektivizálása lényegében a fából vaskarika készítés igyekezetének felel meg. A szubjektum hitelesen csak szubjektummal ragadható meg, melynek feltételei adottak, hiszen a pszichiáterek is emberek. Ugyanakkor a szubjektum léte egy objektív ismeret, ennek negligálása az objektív tudományosságra hivatkozva a tudományos objektivitás egy részének negligálást jelenti.

A pszichiátria válságának egyik oka a már említett marketing hatalmi pozíciója a szakmában. A másik ok viszont sokkal szélesebb „érdekcsoporthoz” köthető, az egész posztmodern társadalomhoz, melyben a „pszichiátrizálódás”, mint a fogyasztói életforma része, egy általános attitűd. A pszichiátria természetéből adódóan nehéz, kétfrontos helyzetben van. Egyfelől bizonyos magatartású embereket (betegeket?) elviselni nem hajlandó közvetlen környezetük követeli kezelésbevételüket, de inkább bezárásukat, másfelől pedig a (naiv) emberjogi képviselők, vagy az ilyen (alantas) úton nyerészkedni próbálkozók követelik kezelésük megszüntetését, sőt a pszichiátria bezárását. A pszichiátriai kezelésbevétel tömeges igénylése meglehetősen új fejlemény e diszciplina történetében. A szakma legnagyobb volumenű abúzálása a ma már talán közismert medikalizáció jelenségkörét képező, szerteágazó emberi problémák orvosi, főként pszichiátriai problémává való konvertálása során történik meg. A medikalizáció¹¹, melyben bármilyen panaszra, pl. kapcsolati, munkahelyi, családi, financiális, szociális stb. medicinális, leginkább pszichiátriai megoldást keresnek, igényelnek emberek, a posztmodern kor tehertétele a pszichiátrián, melyet sem megoldani, sem kivédeni nem tud a szakma. A pszichiátria eredeti „ősi” hivatása az elmebetegségek, melynek prototípusát skizofréniának nevezzük, és melyek ma is lényegében ugyanúgy léteznek, mint mindenkor, kezelése, gyógyítása. Azonban napjainkra odáig jutott a szakma világszerte, hogy a ráterhelt feladatok sorában a szigorúan vett elmebetegségek tizedrangú, mondhatni jelentéktelen üggyé váltak.¹²

A pszichiátriai (lelki) betegségek szomatizációja, vagyis fiziológiai, leginkább biokémiai folyamatokhoz való egzakt kapcsolása, mint komoly (államilag, piactól függetlenül finanszírozott) tudományos kutatási törekvés valószínűleg soha nem létezett. Létezett viszont, mint naiv várakozás a periférián, azzal a hátsó gondolattal, hogy majd a biológiai eredmények szigorú tudománnyá teszik a pszichiátriát, a lelki zavarokat pedig valódi betegségekké (a pszichiátereket meg igazi orvosokká). Az eredmény ma már világos és hasznos, bár annak kommunikációja érthetően árnyékolt (bizonyos csatornákon hamisított): a lelki zavarok nem köthetők, nem kötődnek molekula, vagy sejt szintű elváltozásokhoz¹³, és kémiai (szomatikus) beavatkozásokkal okilag nem gyógyíthatók, de tüneti szinten eredményesen kezelhetők. Tehát a pszichiátria mint tudomány megőrizte szuverenitását.

A lélekgyógyászat egyik sajátossága, hogy a kapcsolódó statisztikai adatok kevés gyakorlati értékkel bírnak, minthogy e szakma valóságosan csakis személyes, egyedi esetek, kapcsolatok útján művelhető. Ezen civilizátum¹⁴ alatti rejtekút, mely a pácienssel való kvázi intim terápiás kapcsolatot jelenti, a pszichiáterek (és a betegek) relatív szabadsága, rendszerfüggetlensége, mellyel ma is lehet élni (és visszaélni). Úgyhogy a pszichiátereknek még e válságos időkben is van lehetőségük legjobb tudásuk szerint és egyéniségüknek megfelelően kezelni, gyógyítani a betegeket. A szubjektív tudományosság persze nem újdonság a pszichiátriában, hiszen a pszichoterápiás gyakorlaton kívül a szomatikus, objektivitásra törő megközelítés során is minduntalan jelen van, a kiküszöbölését célzó igyekezet, pl. tesztek alkalmazása, kettős vak vizsgálatok, sikertelen. Mégis a szubjektivitás, mint valami nemkívánatos, ellenséges faktor szerepel a szakmában, melynek a szubjektum a tárgya és jobb esetben munkaeszköze, médiuma is. Hasonló kritikát fogalmaz meg Feyerabend, amikor a tudomány irracionális komponensét mutatja be, de nem a pszichiátria példáján.¹⁵

A tudományos munka emberi munka és mint ilyen, az azt művelő személyiség állapotától, minőségétől is függ. E szubjektív faktor jelentőségét csökkenti a tárgy objektív volta (a psziché azonban nem ilyen), és lehet tovább mérsékelni kollektív ítéletalkotással. Azt a kérdést azonban mindig fel kell tenni, és napjainkban ez különösen fontos, hogy aki a tudományos ítéletet meghozza, miféle ember (gondoljuk pl. a nukleáris fegyverkezésben közreműködő és az azt elítélő tudósok különállására). A pszichoterápiában ismert adat, hogy a terápiás irányzatok szerint végzett hatásvizsgálatok nem mutatnak érdemi különbséget. Vajon milyen eredményt hozna, ha terapeutákra bontva vizsgálnák a hatékonyságot? E kérésfeltevés nem tudománytalan, hiszen ismert tétel, hogy a pszichoterápiában jelentős (elsődleges?) hatótényező a terapeuta személyisége, mely a kapcsolat minőségéért felelős.¹⁶ Szintén közismert tény a közelmúltból, hogy humánus célt, szándékot hirdető és elméletileg tartalmazó politikák, rendszerek éppen ellentétes gyakorlatot valósítottak (valósítanak) meg, attól függően, hogy a rendszer működtetői miféle emberek. A miféleség, személyiség, szubjektum tudományos tárgysorozatba vétele lehet a pro-normál pszichiátria feladata.

Ugyanakkor a pszichiátria pro-normál tudomány mivoltát a fenti tehertételek (biologizálás, marketing, medikalizáció) miatt nehezen valósítja meg. Önnön medialitásának észrevételezése is problematikus, hiszen számos, igen potens, külső és belső faktor akadályozza, hogy elméletében és gyakorlatában alkalmazott eszközöket, illetve azoknak bizonyos részét elismerje, megnevezze, tiszteletben tartsa. Az abnormalitás normalizálására képes a pszichiátria, de emellett a normalitás abnormalizálásában (patologizálásában) is aktívan közreműködik a medikalizáció keretében. Ugyanakkor a pszichiátriát nehéz egységes tudományként tekinteni. A pszichoterápiás magánrendelés, és az ún. nagyosztályos gyakorlat között mind szemléletbeli, mind gyakorlati téren világnyi különbség van, még akkor is, ha történetesen ugyanazon személy, szubjektum végzi mindkettőt. Mindemellett véleményem szerint lehetséges, hogy a pszichiátria példa értékű paradigmatikus és pro-normál tudománnyá váljon, amennyiben képes beemelni a legitim tudományos eszköztárba a szubjektivitást (hitet, érzelmet, fantáziát, vágyat) mind alanyi, mind tárgyi oldalon.

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy az emberi (modern) tudományos tevékenység véget ér. A Földgolyó feltérképezése megtörtént; a newtoni fizika lezárult; az élő fajok és fiziológiájuk egésze ismertté vált; a csillagászatban nem lehet nagyobb távolságot befogni; a hozzáférhető anyagok kémiai tulajdonságai ismertek; a kvantummechanika elérte az anyagszerkezet legnagyobb felbontását; a medicinában nem lehet olyan új gyógyeljárást bevezetni, ami az ép működéseket ne veszélyeztetné ugyanolyan mértékben; az informatikában nem érdemes nagyobb adatfeldolgozó kapacitást létrehozni, mert az emberi agy hatékonyságát már ilyen módon sem lehet növelni; és ami a legfontosabb, nem lehet olyan tudományos „előrelépést”, műveleti újdonságot kidolgozni, megvalósítani, ami ne igényelne több, de legalább ugyanannyi áldozatot, mint amennyinek fedezetére az újdonság valószínűleg képes. E (non)science fiction fantázia szerint, mely megítélésem szerint nem áll olyan távol a valóságtól, nem marad más tevékenységi köre a tudományos gondolkodásnak, minthogy az adódó aktuális problémák megoldásán munkálkodjon, a világfelfedezői elhivatottságot pedig feladja. Ezen „szép új világban” a pszichiátria fontossága és gyakorlata azonban nem változik.

A fenti sci.fi leírásában nem szerepel a pszichológia és a pszichiátria, mivelhogy sem az általában vett emberi lélek megismerése, sem pedig az egyedi lelki problémák megoldása, kezelése, még fantázia szinten sem tekinthető tudományosan lezárt ügynek. Az egyedi lelki bajok, panaszok kezelése esetén mindig újra előröl kell kezdeni a megismerési folyamatot, és a segítő módszer kidolgozását, ez tehát egy végtelen (normál és pro-normál) tudományos tevékenység.

Botond Gyula
2009-04-14

Jegyzetek