Alternatív Pszicho

• Álomosztály
• Egy pszichiáter
• Egy pszichiáter végnapjai (részlet)
• Az Anya a Fiú és a Terapeuta
• A fiú, akinek delfinje van
• Gyógyszer-ár-adat-ok
• Bírói szemle
• Pszicho-mese
• Pszichiátria paradigma
• No-self
• Az emberi minőség és az erkölcs
• Gyógyszerszedés vizsgálat

Vitaanyag Zsolnai, László: Buddhist economic strategy c. tanulmányához, melyet

a Bartók Kör 09. 06. 17-i Ökonomicitás és hogyan tovább c. konferenciáján vitatott meg.

Hozzászólás a buddhizmus „no-self” (anatta) fogalmának a nyugati gondolkodás tükrében való értelmezéséhez

A Bartók kör 09 május 20-án tartott megbeszélésén elhangzottakat is figyelembe véve

(E szövegben a saját énemre utaló szavakat dőlt betűvel szedtem.) A szelf fogalom pszichológiai szakkifejezés mivoltára tekintettel magamról megemlítek néhány adatot. Pszichiáter vagyok, emellett hipnoterapeuta szakképzettséggel rendelkezem, aktívan pszichoterápiával foglalkozom, nem csak megélhetési céllal, hanem érdeklődően is. A pszichoterápiás elmélet és gyakorlat (én nem tartom tudománynak, de vannak akik igen) kulcsfogalma a szelf. A módosult tudatállapotú imaginatív terápiás technika, amivel dolgozom, bár a hivatalos medicina része, legalább annyira ezoterikus, mint empirikus. E terápiás szemléletben a tudományos medicina mellett minden „parapszichológiai”, „paranormális” jelenség vagy hiedelem megfér. Magam a Maharishi-féle Transzcendentális Meditáció technikájába nyertem beavatást évekkel ezelőtt, és gyakoroltam is mindaddig, amíg úgy nem éreztem, hogy nincs rá szükségem. A japán eredetű Kyokushinkai karatében, melyet ma is gyakorlok és amelynek része a zen meditáció, 5. kyu (versenyzői) fokozatig jutottam. Mindezekkel azt kívánom jelezni, hogy semmi „tudománytalan” (és persze semmi tudományos) nem idegen tőlem.

A buddhizmust én nem tartom tudománynak, de pl. egyik jeles magyar oktatója Agócs Tamás szerint¹ (és sok más híve szerint is) az. Véleményem szerint a buddhizmusnak nincs szüksége tudományos mivoltra, legfeljebb néhány képviselőjének van ilyen igénye. A boddhizmus „anatta” kategóriájának „tudományos” kidolgozása is megtörtént², mint ahogy arról Zsolnai László vitaindító tanulmánya is beszámol. A tudománynak minősítés értékjelző funkciójához csak annyit jegyeznék meg, hogy az emberi egyéni, vagy tömeges viselkedést meghatározó szemléletek között a tudományosnak illetve tudománytalannak definiáltság szerint nem látok általános különbséget a fontosság, hatékonyság, hasznosság tekintetében, egyes résztevékenységek esetén persze nagy differenciák lehetnek.

Az általam szintén nem tudományként minősített pszichoanalízis, mely a szakmámat már közelről érintő tan, alapjaiban az én (ich, self, ego) elméletére, struktúrájára, fejlődésére, zavaraira és terápiájára épül.³ A pszichoanalízis az általam spekulatívnak⁴ tartott tanok sorában a legközelebb jutott a tudomány mivolt eléréséhez, minthogy nyugaton a pszichológia részeként egyetemi tárgy, néha még a pszichológia fogalommal szinonimként is használják megtévesztő módon. A pszichoanalízis fejlettebb, mai változatai az ént továbbra is központi kategóriaként használják, mi több az új irányzatot pontosan a „szelf(ego)pszichológia” névvel jelölik.⁵ A pszichoanalízis „modernizálása” éppen a tudományos jelleg erősítését célozza, így számos empirikus kutatási projekt indult az utóbbi évtizedekben a lelki apparátus megismerésére, illetve fejlődésének feltárására. E kutatási irányok és eredmények alapvetően és igen részletesen az egyedi szelf ébredését, fejlődését, szükségleteit, rendellenességit tematizálják⁶, mintegy azonosítva a szelfet a tudattal, a lélekkel, a személyiséggel, vagyis az emberi mivolt alapjával. A no-self, éntelenség koncepció e terminológia szerint nem értelmezhető. Ugyanakkor a pszichoanalízis irodalma könyvtárnyi, befolyása a pszichológia tudományára és a mindennapi életre az utóbbi száz évben (nyugaton) beláthatatlanul nagy.

De hagyjuk a pszichoanalízist, hiszen az egy öntörvényű (hiedelem) rendszer. Azonban a szelf lélekbeli, létbeli szerepét illetően nem találunk lényeges különbséget a pszichológia más irányzatai estében sem. Az úgynevezett humanisztikus pszichológia, a „harmadik erő” a behaviorizmus és a pszichoanalízis után (és mindkettővel szemben) Abraham Maslow, Carl Rogers, Gordon Allport széles körben ismert és elismert tanítók által, egymástól függetlenül, de egymás munkáinak ismeretében kidolgozott szemlélet. Ezen irányzatban a kulcsfogalom a személyiség, az én fejlődése, egysége⁷, kiteljesedése, szabaddá válása, az önmegvalósítás⁸, a valakivé válás⁹ folyamata és szükség esetén segítése. Az én tehát itt is mintegy antropológiai alapkategória szerepel, melynek integritása, ereje az emberi lélek ép mivoltának feltétele.

Ugyanakkor az énnélküliségre is találunk utalást, idézet Malsow-tól: „Szeretnék aláhúzni még egy paradoxont (a 2. számút), amellyel fentebb foglalkoztam, és amellyel még akkor is szembe kell néznünk, ha nem értjük. Az identitás (önmegvalósítás, autonómia, individuáció, Horney értelmében véve az igazi én, a hitelesség stb.) célja a jelek szerint az, hogy egyidejűleg legyen valami önmagában cél és eszköz, átmeneti rítus, egy lépés az identitás meghaladásához vezető úton. Ez olyan, mintha azért működne, hogy megszüntesse önmagát. Másképpen fogalmazva: ha a célunk a keleti értelemben vett énmeghaladás, és -megszüntetés, az önteltség és önmegfigyelés hátrahagyása, a világgal való egyesülés és azonosulás, a harmónia, akkor úgy tűnik, mintha az e célhoz vezető legjobb út a legtöbb ember számára az identitás elérésén, az erős valódi én elérésén, az alapvető szükségletek kielégítésén, és nem az aszketizmuson keresztül vezetne.”¹⁰ Hogy mit jelent (nyugaton) a „keleti értelemben vett énmeghaladás” arra Maslow nem tér ki, az énerősítés és énmegszüntetés közötti ellentmondást nem oldja föl. Megállapítható (véleményem szerint), hogy az énnélküliség (no-self) a humanisztikus, a személyiség fejlődését alapelvként tematizáló pszichológia fogalomkeretében sem értelmezhető, ami persze nem zárja ki a róla folyó beszéd lehetőségét. Idézet Allport-tól, a perszonalista (személyiségközpontú) pszichológiáról szólván: „A személy (vagy az azzal egyenértékű pl. én, self vagy ego) koordináló koncepciója nélkül nem tudjuk megmagyarázni a pszichológiai folyamatok kölcsönhatását. (…) Anélkül, hogy egy személyre vonatkoztatnánk őket, még olyan fogalmaknak sem volna jelentése, mint pl. funkció, alkalmazkodás vagy hasznosság.”¹¹

A szelf, az énműködés és az éntudat (önkép), mint a pszichológia (és a szociálpszichológia) alapeleme, az utóbbi évtizedekben a lehetőségekhez mérten objektív, értéksemleges, ideológiamentes vizsgálódásnak vettetett alá, melynek eredményeképpen kulturális meghatározottsága került előtérbe.¹² A kutatók két alapvető „szelf-viszonyulást” (construals of Self) különítenek el, a független (independent) és a kölcsönös (interdependent) formát. A független szelf-működés inkább individualisztikus, egoista, a kölcsönös inkább kapcsolati, szociálisan érzékenyebb jellegű. Az independent jelleg inkább a nyugati, az interdependent inkább a keleti kultúrában jellemző, a különbségek nagyok (1. ábra).¹³

Egészen más kutatási irányból közelítve jut hasonló felismerésre egy kaliforniai pszichológus tanár, Kevin MacDonald a zsidóságot, mint csoportfejlődési stratégiát kutatva.¹⁴ MacDonald (Triandis nyomán, ld. 12. lábjegyzet) kollektivista és individualista kultúrát különböztet meg, csoporton belüli altruizmust és kifelé irányuló ellenségeskedést (hostility) ír le, mely az egyedek szelf-működésében gyökerezik. Markus és Kitayama (ld. 13. lábjegyzet) szintén azt találták, hogy az interdependent szelf-viszonyulásban alapvetően különbözik a csoporton belüli illetve azon kívüli egyedekhez fűződő kapcsolat (in-group – out-group distinction), a kölcsönösség a csoporton belüliekre vonatkozik. A keleti szociális szelf jelleg az önérdek több-kevesebb, a csoportérdek és a csoportnorma javára történő háttérbeszorulását eredményezi, ami értelmezhető az énnélküliség bizonyos fokának.

Úgy vélem a keleti interdependent self kultúra hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus kínai, kambodzsai, vietnámi változataiban az egyedi, egyéni létforma jóformán teljes megszüntetése valósulhatott meg, melyre még a gulag táborokban sem találunk példát. A keleti munkatáborokban (a kommunista Kambodzsa teljes egészében azzá vált) az emberek nevüktől, múltjuktól, identitásuktól, kapcsolataiktól, személyes tárgyaiktól vagyis egyéniségüktől, énjüktől megfosztattak, mintegy feloldódtak a kollektívában. Az én (és következésképp a te) megszüntetése gyakran járt együtt a lét megszüntetésével, vagyis a kivégzéssel. Úgy vélem az egyes számú pszichológiai személyiség, az én (valamint a te és az ő) ilyen fokú negligálása mintegy tárgyiasítja az embert, mely így könnyen tárgyként kezelhető.

A behaviorizmus elnevezésű pszichológiai szemléletben sem a tudat, sem az én(tudat) érdemben nem szerepel, a magatartást az inger-válasz automatizmusok irányítják. E viszonylag hamar túlhaladottá vált emberképet váltotta fel a kognitív pszichológiai irányzat, melyben az inger és válasz közé beiktatásra került a kogníció. A kognitív pszichológia trükkösen viszonyul a tudathoz és az énhez, a „kognitív működések” alapkategóriába rejtetten csempészi vissza a tudatot (és a tudattalant), az ént, a személyiséget. Ilyenformán a kognitív pszichológia számára is alapvető fontosságú, ami a kogníciókért felelős, vagyis a tudat, következésképp az én, a szelf, az ego.¹⁵

A posztmodernnek titulálható narratív pszichológia (kérdés, hogy mint tudományos paradigma komolyan vehető-e) és hasonlóan az evolúciós pszichológia¹⁶ is, minden lelki, szellemi stabil pontot, fixációt pl. identitást, történelmet, értékrendet diszkurzíve („narratíve”) teremtettnek, változónak tételez, így az én, mint kulturális és/vagy narratív konstruktum stabilitását is megkérdőjelezi és absztrakt, értelmezésfüggő voltát hangsúlyozza. E szemlélet mutat némi hasonlóságot a buddhizmus én-felfogásával, de forrását tekintve jelentősen különbözik tőle. A buddhizmus én-koncepciója egy meditációs élményből ered, míg a narratív éntelenség egy spekulációs élményből. Ez utóbbi konstrukciókban a túlértelmezés, túlgondolkodás által elemeire bomlik és így („diszkurzíve” és „szuggesztíve”¹⁷) tüntettetik el az én.

Az én(tudat) filozófiai megközelítéseit meg sem kísérlem áttekinteni, csupán néhány példát említek. Descartes a létet magát eredeztette a kognícióból, a tudatból, az énből¹⁸. A fenomenológiai redukció pedig a világot, talán némi túlzással (ha jól értem) az énre redukálja.¹⁹ A posztmodern filozofálás útvesztőire („énvesztőire”), mint pl. „anima minima” (Lyotard)²⁰, „minimál én” (Lasch)²¹, „Alany halála” (Pethő)²², talán fölösleges kitérni. Alapvetőnek érzem viszont Pethő Bertalan peratológia tanát, melyben az Átélés egy központi kategória, a lélek, szellem, tudat foglalata²³: „Átélés-alany mivoltában az Egyed az ember eredése”²⁴. Pethő nem tematizálja az ént, mint pszichológiai kategóriát, de az Átélésben, mint a lét-élmény és alanyiság forrásában véleményem szerint benne foglaltatik. A végső határokra nyomuló filozofálás sem nélkülözheti tehát az ént, legalábbis annak forrását, mint eredendő, bár romlékony élményt.

Fontos szerepet játszik az én a „tudatkutatás”, pontosabban a tudatmagyarázatok területén. Abban egyetértenek a kutatók, hogy tudat és én-tudat nem nélkülözheti egymást, abban viszont nem, hogy az első személyű én „tudományosan” vizsgálható-e²⁵. Az ellentmondásos, de egyáltalán nem szófukar tudatelméletek legújabbjaiból egy csokor²⁶: heterofenomenológia²⁷, neurofenomenológia²⁸, kettősaspektus-elmélet, nemreduktív funkcionalizmus, orkesztrált kvantumredukció (orchestrated objectiv reduction [Penrose-Hameroff]²⁹), előre hozott fenomenológia³⁰. A téma olyannyira népszerű tudós és ezoterkus körökben, hogy ’94-óta tudat-konferenciákat rendeznek az arizonai Tucson-ban³¹ hatalmas érdeklődés mellett, mely ékesen bizonyítja, hogy a tudatról való fantáziálás (az én terminológiám szerint: okoskodás) nagyon szórakoztató intellektuális tevékenység. A neurofenomenológia Francisco Varela révén a buddhizmus, egyébként nem diszkurzív tanait is beépíti diszkurzív tudatelméletébe, a kritizált first person science helyébe egy új „meditatív” first person science-t állít.³² Hogy mindennek milyen mértékben van köze bármiféle valóságos realitásoz, illetve milyen mértékben csak szójáték az egész, azt döntse el a tisztelt érdeklődő, de e kérdés folyamatos figyelemben tartása híján a témához nyúlni melléfogás (úgy vélem).

Idézet a neves zen bölcselő Daisetz Teitaro Suzuki előadásából³³:

„A személy csak akkor szabad, ha nem személy. Akkor szabad, ha megtagadja önmagát, és felolvad az egészben. Hogy pontosabbak legyünk: akkor szabad, amikor önmaga és mégsem önmaga. Amíg ezt a látszólagos ellentmondást tökéletesen meg nem értjük, nincs jogunk a szabadságról, a felelősségről vagy a spontaneitásról beszélni.”

„Az Én olyan körhöz fogható, amelynek nincs kerülete, tehát súnjatá, üresség. De egyben a központja is egy ilyen körnek, amely mindenhol és bárhol megtalálható a körön belül. Az Én az abszolút szubjektivitás pontja, ily módon mozdulatlanságot, nyugalmat is sejtethet. De mivel ezt a pontot bárhová elmozdíthatjuk végtelen számú helyre átvihetjük, valójában nem is pont. A pont a kör és a kör a pont. Ez a látszólag elképzelhetetlen csoda akkor megy végbe, amikor a tudományos vizsgálódás iránya megváltozik, és a zen felé fordul. A zen valósítja meg ezt a lehetetlenséget.”

Az efféle szövegek kulcsmozzanata a megértés, melyet Suzuki mester is említ az első idézetben. Hiba azonban megértésre törekedni. Az „A nem A, ezért A”³⁴ buddhista állogikai formula érthetetlen, és éppen ez a lényege. Sokkal inkább megérzésről, megvilágosodásról (satori) van szó, vagyis nincs, mert azt nem lehet szavakba önteni. A zen mesterek sajátságos módon szokták megóvni tanítványaikat a diszkurzív megértés hibájától: „»Harminc botütés annak, akinek van mondanivalója; harminc botütés annak, akinek nincs mondanivalója.« Amíg a relativitás vagy az érthetőség szintjén maradunk, nem érthetjük ezeknek a mestereknek a cselekedeteit…” Ha viszont nincs diszkurzív igény, akkor mit keres egy buddhista bölcselet a nyugati filozófiák vagy tudományok között? Ha pedig a buddhista ökonómia ilyen beavatottságra, meditatív, misztikus, transzcendens éntelenség élményre épül, akkor véleményem szerint nem várható, hogy nyugaton belátható időn belül meghonosodik vagy gyakorlattá válik.

Visszatérve saját gyakorlatomra és elméletemre, a pszichoterápiában az én-integritás fokozás, ön/én/ismeret növelés, én-erősítés, saját belső (én) erőforrások felszabadítása az elsődleges feladatok. Az „ügyfelek” ugyanis csupa olyan panasszal jönnek, ami az én több-kevesebb gyengeségéből fakad, néha ezt szó szerint meg is fogalmazzák. Az én, megítélésem és érzésem szerint alapvetően nem diszkurzív, nem narratív, nem kulturálisan konstruált lelki összetevő (bár a felszínen efféle befolyás lehetséges), mely a tudat működése folyamán folyamatosan és minden egyéb szellemi munkától függetlenül jelen van. A gondolatok (meditáció) és a szavak szabadsága az lapvető én-érzetet nem érintik. Ha mégis az eredendő én-érzet az Átélés (Pethő) szintjén gyengül, az én-határok feloldódnak, az én-vesztés élménye bukkan fel, akkor az elmebeteg, pszichotikus állapotot jelent, melyet bizonyos tudatmódosító drogokkal is el lehet érni. E szemlélet, pontosabban én-érzet, lelki működés nem lehet különböző a nyugati és keleti emberek esetében, az ugyanis már egy másik élőlény fajt jelentene. A keleti emberek számára a buddhista filozófia (pszichológia) ugyanolyan kontrasztot képvisel a mindennapi logikus, diszkurzív gondolkodás és tevékenységgel szemben, mint mifelénk, a meditáció és egyéb rituálék elkülönülnek a hétköznapi tevékenységektől és tudatállapottól, csak ők már megszokták a jelenlétét. Nincs bizonyíték arra, hogy azon társadalmak, melyekben a buddhizmus évszázadok óta aktívan jelen van hatékonyabban, kultúráltabban, emberibb módon szerveződnének, vagy működnének, mint a nyugatiak, ahol a buddhizmust csak hírből ismerik. Kis egyedszámú csoportok esetében persze lehetnek jelentős különbségek, de pl. altruista, aszketikus, humanitárius, természettisztelő szekták a kereszténységben is vannak.

Röviden fogalmazva úgy vélem, hogy a buddhista „anatta” szóval jelölt meditációs élmény no-self illetve énnélküliség fogalmakkal való nyugati interpretációja egy gondolkodási, de legalábbis terminológiai hiba. Valószínűsítem, hogy az én/ego/nélküliség helyett az egoizmus-nélküliség lenne az a fogalom, vagy szemlélet, mely nyugaton az érthetőség keretén belül a buddhizmus én koncepcióját megközelítheti. Persze kérdés, hogy a no-self irodalom művelőinek törekvései között szerepel-e az érthetőség, mint cél?

Ami miatt még fontosnak érzem hozzászólni e kérdéshez, az a 09. 05. 20-i megbeszélésen is már röviden megemlített „altruista válasz” attitűd, mely a buddhizmushoz és az énnélküliséghez szorosan kapcsódik, valamint rajtunk keresztül, akik itt beszélünk róla, a mai magyar valósághoz. Az egoizmus, a paranoiditás, a másik ember fölébe kerekedés vágya, mint elítélendő, legyőzendő magatartás, vagyis az agresszív kihívásra adandó altruista válasz, a buddhizmusban és a kereszténységben is javasolt, előírt, üdvös attitűd. Ezzel nyilván mindannyian egyet is érthetünk. Békeidőben. Napjainkban azonban sem Magyarországon, sem a globalizálódó világban nincs béke. Agresszív, alattomos harc folyik a (világ)hatalomért, melyben a pénz csak egy másodlagos fegyver. Helyesebb háborúsnak minősíteni a mai civilizáció állapotát, mint békésnek. A háborút néhány száz paranoid, megalomán egyén és az általuk alkotott érdekcsoportok vívják a tudatlan tömegek kárára, ezen tömegek passzív asszisztálása, időnként harsány ovációja, röhögése mellett.

A hatalomra, a másik ember legyőzésére törekvő paranoiditás azonban nem külső eredetű, reaktív magatartás, hanem a lélek mélyéről, a személyiségből, a szelfmagból ered. Az erre adott altruista válasz, netán az énnélküliség pozíciójából biztos bukás. Környezeti hatás, inger ugyanis, lehet bármilyen szelíd, a paranoid lelkületet nem oltja ki, ha esetleg frusztrálja is, csak tovább erősíti. Fenyegetett, háborús helyzetben, amennyiben mások hogylétéért is felelősek vagyunk, márpedig mindannyian felelünk a jövő generációk sorsáért, a harc, de legalábbis a hatékony védekezés elmulasztása erkölcstelenség. Az altruizmus egy ideológia, ami nem lehet fontosabb (egoizmus), mint gyerekeink, unokáink hogyléte.

Botond Gyula

2009-06-14

Jegyzetek