Keményfedelű300 oldal
Bolti ára: 2470 Ft.
Ez a regény egy rendelőben dolgozó pszichiáter két munkanapját és magánéletének néhány részletét meséli el. Emellett megismerhetjük belőle a lélekgyógyász szakma fonákságait és egy jámbor pszichiáter mai világunkkal kapcsolatos gondolatait.
A kötet 2004 végén jelent meg, azóta meglehetős népszerűségre tett szert olvasói körében. Több folyóirat is méltatta stílusát és tartalmát, 2005-ben anyagából irodalmi estet rendeztek a Fészek Művészklubban. Néhány boltban még kapható, de az E-mail cím segítségével a szerzőtől is megvásárolható kedvezményes áron. Alább három fejezet olvasható a regényből.
Egy pszichiáter végnapjai
Poszt-irrealista dokumentumregény
(Részlet)
Pszichiátria III.
Már ott is ült az asztal túloldalán a következő beteg. Õ nem Első Ilonka, hiszen az előző hölgy volt az, de valahogy mégis ugyanolyan, sőt ugyanaz, mert hát dr. O. nem tudott érdemben különbséget tenni közöttük. „Minden ember más” – hangzik a mély igazságot megfogalmazó szólás, de a pszichiátriai rendelő esetében, legalábbis dr. O. szerint semmilyen pozitív értelemben nem ildomos mélységről beszélni.
Talán már észrevette a Kedves Olvasó, de ha nem, később bizonyosan föl fog tűnni, hogy orvosunk meglehetősen kritikus szemlélettel viseltetik saját munkája, környezete, önmaga, sőt az egész korabéli emberi világ iránt. Ez így van ugyan, de azért senki ne gondolja, hogy doktorunk egy kiábrándult, borúlátó, ne adj isten megcsömörlött ember lett volna. Nem, ő egyáltalán nem ilyen volt. A kritikus, helyenként talán gúnyos értelmezései, sokkal inkább egy érdeklődő, derűs és bizakodó lelkületről árulkodnak, és hát ne feledjük: a gyászinduló polka ritmusra talán furcsa, de semmiképpen sem szomorú zene. Amit mégiscsak főszereplőnk talán kevésbé csodálatra méltó tulajdonságaként említhetünk, az gondolkodásmódjának kissé gyermekded, de még ez is túlzás, talán inkább csak kamaszos ártatlansága, naivitása, mely azonban bizonyára könnyen megbocsátható dolog.
Ott ült tehát a következő hölgy páciens, akit pszichiáterünk nem tudott, és tegyük hozzá nem is nagyon akart megkülönböztetni, a már szerepelt, Első Ilonkától. Lássuk miért. Ebben a rendelőben, vagy hősünk szavajárása szerint: fogadóban, egy-egy kuncsaftra körülbelül két-három perc jutott. Ezalatt dr. O. minden esetben megkérdezte a panaszostól, hogy hogy van, végighallgatta a választ, de csak ha nem volt túl terjengős, aztán fölírt három-négy receptet alkalmanként. Még így is sokat, esetenként akár egy-másfél-, kevésbé szerencsés alkalmakkor két-három órát is ücsörögniük kellett szerencsétlen panaszosoknak a váróban. Akik évek óta ide jártak, és a többség ilyen volt, már megszokták, talán szerették is ezt a rendszert. Nem volt ritka, hogy a belépő beteg, ismét doktorunk sajátságos szavaival élve: fogyasztó, már a köszönés helyett is csak a fölírandó gyógyszerek nevét mondta. Személyes, netán intim beszélgetésekre igen ritkán került sor, de ha mégis, akkor az jelentősen lassította a munka tempóját.
És bizony ehhez a teljesítményhez orvosunknak néhány módszertani egyszerűsítést volt muszáj bevezetnie. Az egyik ilyen, a már említett, panaszkodási idő korlátozása, persze mindez csak az udvariasság, és a legalapvetőbb szakmai követelmények határain belül történhetett. Dr. O. megtanult úgy beszélgetni, kommunikálni, hogy valódi szándékát nem kellett szó szerint kimondania, nem kellett közbeszólnia, mégis közölni tudta mondandóját a másik féllel és amaz meg is értette.
Szokványos esetben ez így ment, dr. O. a tekintetével, a gesztusaival tudta irányítani ügyfeleit. Ám tévedés volna azt hinni, hogy ő, mint orvos fölényben volt pácienseivel szemben, valójában pont fordítva állt a helyzet, az ügyfelek diktáltak, orvosunk pedig kiszolgálta őket és nem is tehetett mást, ez volt a feladata. Voltak persze nehéz esetek is, amikor különleges technikákat kellett alkalmazni, többnyire a saját védelmében, de azért rendőrségi fegyveres segédletre csak nagyon ritkán szorult. Orvosunk alaposan kitanulta a szakmát, ám az itteni fogadóbéli gyakorlatával mégsem büszkélkedett.
Volt egy másik fontos módszertani egyszerűsítés is, melyet hősünk szintén a rendelés tempójának biztosítása végett volt kénytelen alkalmazni. Persze nem helyes azt gondolni, hogy ezeket a szakmai gyakorlat színvonalát jócskán megnyirbáló módszereket pszichiáterünk önként, saját szándékából vezette be. Nem. Dr. O. jó szándékú és igényes szakember volt, de a rendelő működési feltételei kompromisszumokra kényszerítették, engednie kellett saját színvonalából.
Tehát a másik engedmény, illetve szakmai könnyítés abból állt, hogy pszichiáterünk lényegesen kevesebb betegséget, diagnózist használt, mint az hivatalosan előírásos volt. Akkoriban a lélekgyógyászat tudománya igen csak bővében volt a betegségeknek, a vállalkozó szellemű pszichiáterek minden létező lelki jelenségnek megadták a kórjelző értékét és szakmai nevét. Megközelítőleg százféle lelki zavart különböztettek meg, az alcsoportokkal együtt pedig ötszázat. Ezzel szemben hősünk, mindösszesen hármat. Képzelhetjük, így mennyivel könnyebbé vált a diagnózis felállítása.
A nem szakember olvasóim kedvéért megjegyzem, hogy manapság, az emberiség felnőttkorának talán jogosan nevezett korszakunkban, önismeretünk nagyságrendekkel fejlettebb szintjén, kilencféle alapvető lelki zavart különítünk el. Pszichiáterünk tehát szakmai szemléletében is meghaladta korát, mindazonáltal sajátos egyszerűsítését némiképp túlzónak minősíthetjük.
Az általa elismert három pszichiátriai beteg tehát a következő volt: a neurotikus, az alkoholista és az elmebeteg. Ez utóbbit szokták skizofrénnek, vagy pszichotikusnak is nevezni, és még nem szerepelt történetünkben. Egy alkoholistával már találkoztunk, Lajos volt az. Neurotikusnak pedig ott volt Ilonka, és az a hölgy is ebbe a kategóriába soroltatott, legalábbis dr. O. szerint, aki most ott ült vele szemben és várta a receptjét.
A neurózis elnevezés nagyon sokféle lelki zavart, diagnózist foglalt magába, melyek mindegyike a történetünk körüli években látta meg a napvilágot és néhányuk hamarabb kimúlt, mintsem hogy a tőlük szenvedő betegek meggyógyultak volna. Ide tartoztak mindazok a bajok, melyek a másik két kategóriába nem illettek. Például: szorongások, iszonyok, hisztériák, letargiák, csüggetegség, kényszerűségek, érzelmi fáradtság, elhúzódó vándorfájdalmak és zsibbadások, képzelt betegségek, étvágytalan testundor, lopva zabálás, álmatlanság, pirulékonyság, lutrimánia, emlékborzongás, önelidegenülés, soklelkűség, ideges hasmenés, szándéktalan hazudósság, párzási félelem, meg még ki tudja hány, utólag már megfejthetetlen orvosi lelemény.
Pszichiáterünk azonban mindösszesen háromféle kórságot használva, sokkal egyszerűbben, gyorsan és hatékonyan gondolkodott, elkerülve a diagnosztikus labirintus útvesztőit. Elismerte ugyan a „minden ember más” bölcselet igazát, de egy bizonyos távolságból a részletek, a másságok nem látszanak, és neki muszáj volt ezt a távolságot betartania, hogy bele ne vesszen a panaszos lelkek mélységébe. Ezért nem tudta érdemben megkülönböztetni Első Ilonkától a soron következő hölgyet, hiszen egylényegűnek látta őket. Valójában a lelki különbség kettejük között nem volt jelentéktelen, de a pszichiátriai gyógyszeres kezelés, tehát az akkori fő terápiás irányvonal szempontjából, ez az eltérés nem számított. Nevezzük hát következő, egyébként igen csinos nőbetegünket, Második Ilonkának.
Második Ilonka
– Hogy van? – kérdezte dr. O, miközben az asszonyról készült följegyzéseket tanulmányozta. Azazhogy éppen nem így történt. Amikor ugyanis a „hogy van?” kérdést föltette, akkor figyelmesen mindig a beteg szemébe nézett. A „hogy van?” elhangzásakor pszichiáter és betege pillantásának találkoznia kellett. Ez volt a vizsgálat nagy pillanata, az orvos tekintete ilyenkor lélekbe látó, komoly, bíztató, a hangja pedig barátságos és meleg. A kérdezés módja tehát nagyon elfogadó, bizalomébresztő volt, és dr. O. tudta is, hogy az.
Hiába tartott egy-egy vizit csak három percig vagy még addig se. Az a pillanat, amikor a pszichiáter a beteg szemébe néz, két ember közötti kapcsolat megteremtésére nyitott lehetőséget. Dr. O. beleérző, szakkifejezéssel: empátiás tekintetén át bárki lelke megnyílhatott és ott támaszt, segítséget remélhetett. Sokan el is fogadták ezt az emberi megszólítást. Hősünk mikor még nem kerületi rendelőben, hanem kórházi osztályon dolgozott többedmagával, önkéntelenül összehasonlíttatott munkatársaival. Ennek a biztonságot nyújtó tekintetnek köszönhette, hogy a betegek jobban kedvelték őt, mint a többi orvost. Olykor még pszichiáter kollégái is hozzá fordultak lelki jellegű bajaikkal.
Nos tehát, a „hogy van?” kérdés elhangzásakor dr. O. szemében kinyílt egy ajtó, melyen a panaszos lelke beléphetett pihenni, melegedni, kitárulkozni, és addig maradt nyitva, amíg azt a másik fél igényelte. Föltéve, hogy jutott rá idő.
Második Ilonka évek óta járt a rendelőbe szorongásos panaszai miatt, de nem dr. O-hoz, hanem a kolléganőjéhez szokott betérni. Harmincas éveiben lévő, kifejezetten csinos elvált asszony, egyedül nevelte két kis gyermekét és a két apától szigorúan behajtotta a tartásdíjat. Dolgozott is titkárnőként egy elegáns irodában, bár gyakran kényszerült betegállományra, mert anyja, akivel együtt lakott, nem volt egy könnyű személyiség és Ilonkát rendszeresen kiborította.
Második Ilonka belebámult dr. O. lelket hívogató szemébe és zavarónak találta azt. Eszébe jutott az első férje, aki hasonló szemekkel meredt rá miközben arra kérte asszonyát, hogy legalább a gyerekre való tekintettel ne váljon el tőle. Ilonkát, akkor férjének pillantása ugyanígy zavarta. Ennek a tekintetnek nincs fiókja az ő lelkében, nincs hová tenni, fölösleges, érthetetlen, idegesítő. Amikor pedig a volt férje szeméből könnyek is előbuggyantak, Ilonka valóságos dührohamot kapott. Azután a férfi csak kéthetente jött meglátogatni a gyerekét, keveset szólt, nem ellenkezett semmivel, de a pillantása a régi maradt, és az asszony igyekezett elkerülni.
A második férj, akiért az elsőt elhagyta, egészen másfajta férfiember volt. Õ nem háborította föl asszonyát lelket szólongató szeme sugarával. Nem volt neki ilyen. És éppen ez az, ami Ilonkának megtetszett benne. Mindazonáltal páciensünk lelkét mégiscsak igen erőteljesen képes volt megérinteni, ám ő nem naiv módon, szemével a hölgy szemén át próbált meg eljutni a mély érzések birodalmába. Bizony nem. Sokkal gyakorlatiasabb, lényegre törő technikával, szilaj férfiasságát ügyesen használva, az asszony ölének kapuján át hatolt be a női lélek legmélyebb bugyraiba. A hálószobában csak Csődörkém becenévre hallgatott.
Bizony meg is sínylette szegény Ilonka, mikor ezen igen szerencsés, a szíve vagy a micsodája választottja, a pszichéjéhez valaha is legközelebb álló férfi, elhagyta. Eme második férjét ugyanis éppen belsőséges lelki aktusaik terméke, az újabb gyermek ijesztette el a háztól. Csődörkém kénytelen volt hát fölkerekedni, és egy új, szabad kanca keresésére indulni. Az asszony csalódott volt, de néhány látványos dührohamon kívül egyéb lelki megnyilvánulást nem mutatott, aztán elváltak.
Ilonka azóta járt lélekgyógyászhoz, ám tudomány ide vagy oda, Csődörkémhez fogható pszichoterapeutára még nem akadt. Kipróbált pedig jó néhányat szerte a városban, de lelke mélyén mindegyiket impotensnek találta. Így kötött ki kerületünkben, dr. O. kolléganőjénél. Ámbár Második Ilonka a nőket többnyire megvetette, mégsem érzett olyan félelemmel vegyes undort és irigységet irántuk, mint a férfiak iránt.
Na jó, azért mégiscsak maradt benne némi vágyódás is az erősebbik nem után, hiszen ezt nem is titkolta. Bájait, melyekkel a teremtő nem fukarkodott, sosem rejtette el túlzott mértékben. Ragadtak is rá férfiemberek, mint a legyek a kenőcsös légyfogó papírra. Kapcsolatai érzelmi töltését, szintén eme rovar és a tapadós szalag közti viszonnyal példázhatjuk: ragaszkodás és szeretet nem jártak együtt. Nem is igazán gyógyult szegény Ilonka, pedig a doktornő legjobb tudása szerint látta el, mélyen megértette a depresszióját és jobbnál jobb gyógyszereket írt föl ellene.
Ezzel szemben dr. O, amint belenézett Második Ilonkáról készült följegyzésekbe, aztán a páciens szemébe, azonnal fölismerte, hogy a hölgy, talán bármilyen pszichiátriai betegséget megkaphat, de attól a fajta depressziótól, amelyikben csalódás, szomorúság, fájdalom uralja a lelket, bizonyosan védve vagyon. Ahhoz ugyanis, hogy valaki képes legyen igazi depresszióba esni, valamelyes együttérző, beleérző, más szóval empátiás készségre is szüksége van. Márpedig Ilonkának, valószínűleg, épp az a legnagyobb baja, hogy efféle lelki adottsággal a jóisten elmulasztotta megáldani.
– Legyen szíves felírni a gyógyszereimet doktor úr, én a doktornővel szoktam megbeszélni a problémáimat – válaszolta a „hogy van?” kérdésre Ilonka.
Dr. O. szemében a lélek ajtaja egy pillanatig volt nyitva, most bezárult. Odaadta a recepteket és elköszönt.
Ahogy Ilonka kifelé ment, pszichiáterünk még egyszer ránézett. Így hátulról, körömcipőben, rövid szoknyában, harisnya nélkül kifejezetten elfogadónak, beleérzőnek, empátiásnak találta. Ám hősünk nem dőlt be a látszatnak. Felejthetetlen tapasztalatai tanították meg neki, hogy a nőknek két lelkük van: egyik a szemükben lakik, másik az ölükben. Sajnos gyakran eme két lélek közül, csak az egyik a szeretetre méltó, de bármelyiket hódítja is el a férfi, mindig mind a kettőt megkapja. Aztán dr. O. odalépett a kitárt ablakhoz, bámészkodott és elgondolkodott.
>-----------------------------------------------<
Bódika anyukája
Most pedig itt az ideje ténylegesen visszatérnünk a pszichiátriai fogadóba, ahol a termelési folyamat a Mi Legyünk szaros röptétől függetlenül, szépen haladt a maga medrében.
Delelőre ért a nyári nap, reszketett a levegő a házak között és persze odabent is. A nővérszobában a fülledtséggel eredménytelenül küzdő ventillátor zúgása és a rádió könnyűzenés betegségreklámjai szolgáltatták a háttérzajt. Három hölgy dolgozott itt: Franciska a főnővér, ő igazán mindenhez értett, Amálka, ő adta az injekciókat és jegyezte a betegeket, aztán Katika, a lágy idomú, csinos fiatal hölgyike, aki remekül főzött kávét és teát. Õk vették lajstromba a beérkező ügyfeleket, beadták az esedékes injekciókat, boltba mentek, uzsonnát készítettek, beszélgettek a betegekkel, no és persze egymással is.
Eleddig azon a napon negyven látogatója volt a rendelőnek. Ha a dr. O-féle pszichiátria zanza nemesen egyszerű osztályozási rendszerének kategóriáit nevekkel helyettesítjük, akkor: húsz Ilonka, tizenkét Lajos, és nyolc Boldizsár járt itt. Ebben a szigorúan belső használatra készített nevezéktanban Ilonka a neurotikus, Lajos az iszákos és Boldizsár a bolond. Nem kis forgalom volt ez a negyven látogató eddig sem, de a váróhelységben még minden széken ült valaki. A rendelési idő délután kettő óráig tartott, és aki egy kicsit később jött, azt már másnapra hívták vissza. A délutáni félfogadás azokban a napokban szabadság miatt elmaradt.
A soron következő kuncsaft egy, a fiacskájáért bizony jogosan aggódó anyuka volt. Egy élemedett arcú, de fiatalos lendülettel mozgó hölgy lépett be vidáman az orvosi szobába, és már az ajtóban rákezdett a mondókájára. Nem ült le a pácienseknek fenntartott székre az asztal szemközti oldalán, hanem dr. O. mellé állt, szokatlanul közel és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná simogatni az orvos fejét. Hősünk önkéntelenül is odébb húzódott, zavart pillantást vetett az asszonyra és határozott erőteljes hangon kérte vagy inkább utasította, hogy tessék amott helyet foglalni. Ám az asszonyság mosolyogva beszélt tovább, mintha mi sem történt volna, a felszólításra úgy reagált, hogy „jaj olyan aranyosnak tetszik lenni”, de aztán valahogy mégiscsak meggondolta magát és leült a székre.
– Jaj doktor úr, én olyan sok jót hallottam magáról. Úgy szeretném, ha elvállalná a kisfiam kezelését. Tudja, akihez eddig jártunk, a híres Kovács professzor maghalt. Biztosan tetszett ismerni a tanár urat.
– Ismertem.
– Tetszett ismerni a professzor urat? Jaj de jó! Tetszik tudni, nagyon szerettünk hozzá járni a kisfiammal, nagyon jó gyógyszereket írt. Olyan jól megértette a problémáinkat. A kisfiam is nagyon szerette.
– Igen.
– De hát sajnos meghalt. Öreg volt már. Annyira sajnálom. Olyan aranyos ember volt. Tetszik tudni, mi itt lakunk a kerületben. Szeretném, ha a doktor úrhoz járhatnánk ezentúl. Nagyon sok jót meséltek a doktor úrról. Biztos meg fogja szeretni a kisfiamat.
– Igen.
– Csak annyit szeretnénk, hogy a gyógyszereket föl tetszene írni. Más nem kell nekünk. A fiam nagyon jól van. Olyan nyugodt mostanában. Nincs vele semmi probléma. De hát a gyógyszereket szednie kell, anélkül ő nem lehet meg, tetszik tudni. A professzor úr olyan jó gyógyszereket adott, azóta minden rendben van vele. A kisfiam olyan jól érzi magát. Majd meg tetszik látni, hogy milyen aranyos gyerek. Csak azt szeretnénk, hogy a doktor úr havonta egyszer nézzen rá, és írja föl a gyógyszereket, legyen szíves.
– Igen.
– Jaj de aranyosnak tetszik lenni! Sok jót hallottam a doktor úrról. Olyan jó lesz, ha ezentúl a doktor úrhoz járhatunk. Tetszik tudni, az én kisfiam nagyon beteg volt, de most már jól van. A professzor úr rendbe hozta. Olyan jó gyógyszereket írt. Nagyon sajnáljuk, hogy meghalt, de hát öreg volt már. A kisfiam is nagyon szerette.
– Ühüm – bólintott az orvos. Az az igazság, hogy dr. O. nem nagyon hallotta az asszony beszédét. Annyit rutinosan érzékelt, hogy mikor kell mondania egy igent, vagy mikor bólogasson, de nem hallotta meg a mondatok értelmét. Kifelé nézett, de befelé figyelt, kalandoztak a gondolatai, így aztán az aggódó anyuka bízvást folytathatta mondókáját.
– A kicsi fiam a doktor urat is nagyon fogja szeretni az biztos. A doktor úr nagyon aranyos. Majd ha beszélni tetszik a kisfiammal, meg tetszik látni, hogy milyen helyes gyerek. Kicsit halk szavú, de nagyon engedelmes, szófogadó. Régen volt, hogy engedetlenkedett, de most már nem. Nagyon szeret engem. És én is nagyon szeretem az én kis Bódikámat. Tudja, hogy mindent nekem köszönhet. Én vagyok az anyukája és tudja, hogy én nagyon szeretem.
– Ühüm.
– Tetszik tudni, olyan is volt ám, hogy megvert. Hú, nagyon rossz gyerek tudott lenni. De most már jó. Jaj de jó lesz, hogy a doktor úrhoz fogunk járni ezentúl. Úgy örülök. Olyan szépeket meséltek a doktor úrról. Nincs ám semmi gond a kisfiammal. Csak a gyógyszereket kell fölírni neki és kész. Olyan jámbor gyerek. Egész nap szinte a szavát se hallani. Szoktam is mondani neki, hogy beszélj csak aranyos Bódikám. Mondd ki, amit szeretnél. Meghallgatlak én, hiszen tudod, hogy az anyukád vagyok. De ő alig szól, csak annyit kérdez, hogy mi lesz az ebéd vagy, hogy mi lesz a tévében, és kész. De én ilyennek szeretem. Ilyen gyámoltalannak. Õ az én kis Bódikám.
– Igen – dr. O. továbbra sem figyelt az asszonyra, de már nem is gondolkodott. Csak nézett a szemével és néha hümmögött.
– Majd meg tetszik szeretni a kisfiamat. Nagyon szófogadó ám. Mindig pontosan beveszi a gyógyszereket. Én adagolom neki. Nagyon vigyázok rá, nehogy kimaradjon valami. Nehogy rosszul legyen. Az nekem nagyon fáj, ha a kicsi fiam beteg. Egyszer megvert. Eltörte az orromat, meg három bordámat és kificamította a bal vállamat. Ja, és tetszik látni, itt fel volt repedve a szemöldököm, és itt meg a szám. És kitörött három fogam is. Meg a lábomat is kékre-zöldre rugdosta, de az hamar meggyógyult. De ilyesmi már soha nincs. Az nagyon régen volt. Már meggyógyult az én kis Bódikám és nagyon megbánta amit tett.
– Igen.
– Már nagyon sokszor bocsánatot kért. Minden nap. Szoktam neki mindig mondani lefekvéskor, hogy ugye szereted anyukát, és ugye nem fogod többet bántani. És ő mindig azt válaszolja, hogy nagyon szeret, és többet nem bánt, és bocsássak meg neki. És én megbocsájtok és megpuszilom a kobakját és megsimogatom, hogy jól tudjon aludni. Hát ilyen szeretetben élünk mi már így ketten. Jaj annyira örülök, hogy a doktor úr fogja kezelni a kisfiamat ezentúl. Nekem nagyon szimpatikus a doktor úr. Bevallom az az igazság, hogy egy kicsit hasonlítani tetszik az én kis Bódikámra.
– Ühüm.
– Neki is ilyenek a szemei, amikor beszélgetek vele és ő is ilyen szótlan. Biztos, hogy majd megszeretik egymást. Annak örülnék a legjobban, ha a doktor úr is eljönne hozzánk és ott találkozna a kisfiammal. Ha meg tetszene nézni, hogy milyen szép szobája van az én Bódikámnak. Nagyon szép rend és tisztaság van ám ottan. Én szoktam takarítani minden nap. Bevetem az ágyat, kisöprök, megöntözöm a virágokat. Megteszek én mindent, csak a kisfiam jól érezze magát. A Kovács professzort is nagyon szerettük. Õ már amolyan családtagféle volt nekünk, tetszik tudni. Nagyon sokat köszönhetünk a professzor úrnak. Õ gyógyította meg az én gyermekemet. Tetszik tudni, a fiam még gyerekfejjel egy nagyon egészségtelen munkát akart elvállalni. Nem akart középiskolába menni, hanem egy zöldségeshez akart beállni ládákat rakodni. Hát miféle munka az? Hát való az egy olyan fiatal gyereknek? Én annyit beszéltem neki, de hiába. Bezártam a lakásba, de hiába. Csak elment. Kifeszítette az ajtót. Olyan akaratos és makacs volt. Az a zöldséges ember telebeszélte a fejét. Adott neki pénzt, rákapatta a cigarettára is. Aztán nem jött haza három nap, három éjjel, és én megkerestettem a rendőrökkel. Na amikor azok hazahozták, hát alig ismertem rá a kisfiamra. Kiderült, hogy nővel is volt. Képzelje! Gyerekfejjel egy idegen nővel! Hogy én miket éltem át akkor. Följelentettem azt a gazember zöldségest, de nem csukták le. Hát ilyet tenni egy anyával! Na hát akkor bezártam a lakásba, elvettem a ruháit, hogy ne tudjon megszökni megint ahhoz a gazemberhez.
– Ühüm – dr. O-nak kezdtek elnehezülni a végtagjai.
– Kevertem neki a teájába altatót is az enyémből, hogy tudjon pihenni. Aludt is egy kicsit, de mikor fölébredt olyan lett, mint egy vadállat. Ordítozott, a ruháit követelte, meg hogy engedjem ki. Olyan csúnyán beszélt velem, mint egy kocsis a lovával. Én türelmesen, szeretettel magyaráztam neki, hogy az ő érdeke hogy maradjon otthon, pihenjen és folytassa a tanulást, de hiába. Megmakacsolta magát. Minden áron vissza akart menni a zöldségeshez. De hát én nem engedhettem. Nem hagyhattam, hogy az egyetlen szál gyermekem, akit a legjobban szeretek az egész világon, tönkretegye magát egész életére. Egy anya ilyet nem tehet. Zárva kellett tartanom, nem volt más megoldás. Éppen meg akartam simogatni az arcát, amikor kezet emelt rám az én kicsi fiam. Félreérthette a mozdulatot, de hát nem értem, hiszen sohasem ütöttem meg. Még most is könnybe lábadnak a szemeim, ha eszembe jut. Hát, hogy tudott ilyet csinálni az édesanyjával? Jaj annyira fájt az nekem.
– Igen.
– Nem tehettem mást, följelentettem a rendőrségen. Tagadni próbált, de mindent bizonyítani tudtam orvosi látleletekkel. Elítélték. Én nagyon sírtam, de tudtam, hogy ez a helyes út. Nevelőintézetbe küldték, de három hét múlva látomásai lettek, félrebeszélt és nem akart enni. Ez azért volt, mert az intézetben nem engedték, hogy látogassam, és nagyon hiányoztam neki. Ezt a Kovács professzor úr derítette ki, amikor már kórházba került a kisfiam. Azért lett beteg, mert annyira szeretett engem és bűntudatos anyakomplexusa lett tőle. Most már tudom. Pszichiátriára került, a Kovács tanár úr osztályára. Ez már sokkal jobb volt, mert tudtam látogatni. Minden nap bent voltam nála és hordtam be neki ételeket, amiket a legjobban szeretett. De ő nem volt hajlandó se enni, se beszélni. Csak nézett maga elé, mint egy szobor, még be is pisilt. Ez így ment egy álló hétig. Annyira makacs és önfejű gyerek volt. Simogattam, puszilgattam, hogy lássa, mennyire szeretem. De hiába beszéltem hozzá, hogy térjen észre, és hiába kérte a professzor úr is, hogy egyen, csak nem volt hajlandó. Annyira megmakacsolta magát.
– Ühüm – hősünk egyre távolabbinak érzékelte a mind lelkesebben mesélő asszonyságot.
– Sírva kértem a tanár urat, hogy gyógyítsa meg, adja nekem vissza az én kicsi Bódikámat. Akkor azt mondta a Kovács professzor, hogy meg kellene sokkolni, különben meghal. Én ettől sírógörcsöt kaptam. Teljesen magamon kívül voltam, azt hiszem el is ájultam a professzor úr szobájában. Akkor ő lefektetett az ágyára és adott egy injekciót. Nagyon rosszul voltam. Arra ébredtem, hogy a professzor úr ott ült mellettem az ágy szélén és fogta a kezemet. És akkor én beleegyeztem mindenbe, amit a professzor úr megkívánt. Beláttam, hogy a kisfiamért mindent meg kell tennem, csak hogy meggyógyulhasson. Összesen tíz elektrosokk kezelést kapott Bódika. Én nagyon szerettem volna a kezeléseken is ott lenni és fogni a kisfiam kezét, simogatni az arcocskáját, de a professzor úr nem engedte meg. Képzelheti milyen borzasztó érzés volt az nekem, egy anyának.
Az orvos bólintott.
– De azután gyógyulni kezdett Bódika és ennek nagyon örültem. Eleinte csak keveset eszegetett, de mindig egy kicsivel többet. A kórházi kosztot nem akarta enni, de én minden nap vittem neki az én főztömet, amit a legjobban szeretett. Aztán meg is szólalt. Eleinte halkan, egy-egy szót. Alig lehetett érteni. Azt hiszem először azt mondta, hogy mama. Aztán egyre többet beszélt, de mindig csak hozzám. Másoknak nem volt hajlandó megszólalni. De aztán mondtam neki, hogy a professzor úrhoz is szabad beszélnie, mert a professzor úr nagyon szereti őt, meg engem is, és attól kezdve hozzá is beszélt. Fél évet volt abban a kórházban. Lassan magához tért, napról napra egy kicsit jobban lett. Annyira örültem, amikor láttam, hogy milyen szépen gyógyul. Majdnem minden nap bementem hozzá és a tanár úrral együtt örültünk Bódika javulásának. Az a fél év volt talán életem legboldogabb időszaka. A fiacskám mintha újjászületett volna. Egy engedelmes, csöndes, jó kisfiú lett belőle. Belátta, hogy neki is az a jó, ha szófogadó, tisztelettudó, engedelmes. Megértette végre, hogy én milyen nagyon szeretem őt, és hogy ő a legfontosabb nekem a világon. Nagyon hálás voltam a tanár úrnak, hiszen végül is neki köszönhettem a gyermekemet.
Pszichiáterünk most nagy bajba került. Elaludt. Szerencsére a szemei csak egy pillanatra csukódtak le, így a beszélgetőpartnere azt hihette, hogy csak egy nagyobbat pislantott. Rögtön fölocsúdott azonban, eszméletére tért, és ekkortól figyelni kezdett az asszony mondókájára.
– A professzor úr sokszor járt nálunk. Bódikám akkor volt a legboldogabb, amikor a tanár úr és én, együtt kívántunk neki jóéjszakát – az asszony nagyot sóhajtott. – Hát bizony annak már lassan negyven esztendeje is megvan.
– Mennyi idős most a fia? – kérdezte dr. O. fölocsúdva.
– Az én kisfiam épp most tölti be az ötvenhatodikat. Fog is kapni egy szép, nagy tortát tőlem születésnapjára, ötvenhat gyertyával. Nagyon fog neki örülni, mert szereti az édességet, főleg, amit én…
– És mit csinál most a fia? Dolgozik valahol? – orvosunk csak most vette észre, hogy milyen sok idő ment el.
– Jaj dehogy is! Hova tetszik gondolni! – kacagott meglepetésében az asszony. – Csak nem tetszik azt hinni, hogy én még egyszer megengedtem a kisfiamnak, hogy dolgozzon. A Kovács professzor úr is azt javasolta, hogy soha többet ne próbáljon dolgozni Bódika. De hát neki nem is kell, mert éntőlem mindent megkap, amit csak kér. Nyugdíjat is kap, már tizennyolc éves kora óta. A tanár úr segített a lerokkantosításában is, jaj ő olyan kedves ember volt.
– Aha értem. Mindent megkap. Na jól van. És azt tessék megmondani, van a fiának, vagy talán volt felesége, élettársa, van-e esetleg gyereke?
– Á nem. Sajnos az én Bódikámnak soha nem volt felesége. Pedig én hányszor mondtam neki, hogy hozzon egy asszonyt a házhoz, egy feleségnek való menyecskét, meg hogy egy unokának is nagyon örülnék. De hát tetszik tudni, ő olyan bátortalan, félszeg. A mai nők meg mind olyan rátartiak, beképzeltek. Nem becsülik a csendes, jóravaló fiatalembert.
– Hát igen. Így van ez. Most már csak egyet szeretnék kérdezni. Mi van Bódika apjával?
– Jaj ne is tessék mondai. Az egy piszkos gazember. De azt hiszem már meghalt. Nem is tudom. Nem kívánok neki nyugodalmat a túlvilágon sem. Otthagyott minket, amikor Bódika nyolcéves volt. Elment egy másik nőhöz. Pedig tőlem mindent megkapott, amit csak akart. Én szerettem, és én nagyon tudok ám szeretni. De az a szemét ember nem becsült semmit. Otthagyta a fiát, nem is nézett ránk többet. Azt tudom, hogy az a másik nő is szült neki, vagy kettőt. De azok, a Bódika féltestvérei nem jöttek soha mihozzánk. Azok nagyon nagyra vannak magukkal. De most már nem is érdekel. Az én kisfiam jól van, és ez a legfontosabb.
– Igen. Hát akkor milyen gyógyszert írjak?
– Jaj annyira örülők, hogy el tetszett vállalni a kisfiam kezelését. Meg tetszik majd látni, hogy nincs vele semmi nagy baj. Hogy milyen csendes és nyugodt…
– A fiát is látnom kell, mielőtt gyógyszert írok. – dr. O. igyekezett sürgetni az anyukát.
– Hát persze! Az én Bódikámat látnia kell. Én úgy szeretném, ha a doktor úr eljönne mihozzánk. Ott nyugodtan tudna beszélgetni a kisfiammal. Majd megmutatom a professzor úr leleteit, amit Bódikáról írt.
– Jól van. Ha most nincs itt a fia, akkor most nem tudok receptet írni.
– Most nem is kell. Van még otthon gyógyszerünk, a professzor úr még csak két hete halt meg.
– Ja, igen. Akkor legyen szíves elhozni a fiát két hét múlva, ha elfogynak a gyógyszerek. De jöhet egyedül ő is.
– Hogy a Bódika egyedül jöjjön? Azt nem lehet. Õ egyedül nem is menne ki az utcára. Nagyon szófogadó és tudja, hogy azt nem szabad.
Az orvos fölállt a székről és az ajtó felé indult. A hölgy azonban ülve maradt és folytatta dr. O. invitálását az otthonukba.
– Most ennyi elég lesz, abba kell hagynunk – mondta a doktor, és kinyitotta az ajtót. – Tessék most kimenni, mert más betegek is várnak még.
– Olyan aranyosnak tetszik lenni – folytatta a mamika barátságosan, de azért elindult a kijárat felé. – De ugye el tetszik majd jönni hozzánk meglátogatni minket?
– Igen, majd eljövök. Viszontlátásra.
Az asszony szeretettel megsimogatta pszichiáterünk karját, majd további dicsérő és hálálkodó szavak közepette távozott.