Levél Szendi Gábornak a Depresszióipar c. könyve kapcsán.
"Egy pszichiáter"
Nincsenek könnyű helyzetben a pszichiáterek manapság. Akik nem olvasták Szendi Gábor „Depresszióipar” című könyvét, és ez a nagy többség, azért még sínen érezhetik magukat szakmailag és erkölcsileg is többé-kevésbé. Persze a hírek terjednek a fű alatt is, külföldi szaklapok már évek óta foglalkoznak az antidepresszánsok hatásosságának kritikus kérdéseivel meg a gyógyszergyárak sunyi marketing munkájával. Könyvek is születtek már e témákban: pl. Ghislaine Lanctot (magyarul is), Marcia Angell, Lenkei Gábor (magyar szcientológia) és más szerzőktől. De hát ki olvas külhoni irodalmat, még a magyar nyelvűt is csak alig-alig. A témával legalább érintőlegesen foglalkozó komoly írás magyar nyelven legfeljebb néhány kósza cikk kis példányszámú lapokban, illetve egy-két tudósítás törvénybe ütköző gyógyszergyári promóciós tevékenységről, semmi több. Ehhez járulnak még azon nagyon ritka madár pszichoterápiás szemléletű professzori célozgatások, reszkető, allegorikus nyelven megfogalmazott előadásrészletek, melyek a medikalizáció, a gyógyszermarketing, a pszichiátriai műbetegségek (pl. pánik, depresszió) témáját, mint esetleg tudománytalan, újragondolandó, felülvizsgálandó ügyeket sejtetik.
És akkor egyszer csak megjelent az első Szendi cikk a Mozgó Világban és kitört a pánik, de nem a mű, hanem az igazi és nem a betegek között, hanem a vezető magyar („biokémiai”)pszichiáterek soraiban. Azóta is tart, erre ugyanis nincs gyógyszer, még placébó sem, mi több a pszichoterápiának is makacsul ellenáll a kór, vagyis inkább az érintetté vált személyek, akiknek azért a szabad döntéshez való joguk és képességük továbbra is fennáll.
No de mihez kezdhet egy magamfajta mezei pszichiáter, aki ismeri a Depresszióipar adatait, tényeit, üzeneteit és közben nyakig elmerül a pszichiátriai rutinban? Számomra az antidepresszánsok gyenge kémiai hatásossága (hatástalansága?) szakmai gyakorlatom második évére már nyilvánvalóvá vált, minden ezzel ellentétes hivatalos, akkor még nem ennyire propagandisztikus ajánlás ellenére, csak saját tapasztalataim alapján. Az idő tájt még csak 4-5 ilyen szer létezett, harmadennyi pszichiátriai betegségkategória és tizedennyi depressziós beteg. (Jelenleg 55 antidepresszáns van nálunk hivatalosan forgalomban, két-háromhavonta egy új név jelenik meg a piacon, régiesen szólva az egészségügyben, ezek közül többet nem is ismerek.) Az esetleges kémiai hatástalanság azonban nem jelent abszolút hatástalanságot, a placébó megfelelő hozzáértéssel alkalmazva szép eredményeket mutat, ez is saját tapasztalat, de egyben tudományos tény is.
Persze ha a beteg tud a placébóról akkor az nem működik. És ha az orvos tud a kémiai hatástalanságról, márpedig most már tudnia illik, akkor az orvos, hogy működik? Az antidepresszánsok felírására mentség elsősorban az aktuálisan fennálló helyzet, amelyben a betegek szabályosan követelik a gyógyszert. A gyógyszerről a médiából tudnak, sokszor többet, mint az orvos, mármint hogy több reklámanyagot. Ha ehhez az előzetes elváráshoz még egy kis pozitív megerősítő szuggesztiót hozzáteszünk az antidepresszáns hatás tulajdonképpen garantált. A másik mentség pedig a szakmai követelményrendszer, amelynek alapján az andidepresszáns alkalmazásának elmulasztása adott esetben komoly szankciókat vonhat maga után.
Azonban akár tetszik, akár nem a Depresszióipar nyilvánosságra került, és ez egy újfajta elvárási rendszert vezet be előbb-utóbb és egy újfajta szakmai szemléletet. Az aktuális magyar pszichiátriai vezetőség sajnos a lehető leggyermekdedebb pszichológiai elhárító mechanizmust alkalmazza, a tagadást, vagy meg nem történtté tevést. Nagy szégyen ez a magyar pszichiátriára nézve. Ez az attitűd azonban sokáig nem tartható, már csak azért sem, mert a fejlettebb nyugaton már hivatalosan is elismerik a kritika jogosságát. Sajnos azonban egy ilyen mély (pöce)gödörből tiszta kézzel, arccal kimászni nem lehet. Itt bizony új arcokra lesz szükség. Természetesen a hivatalos irányelvek mélyreható változása nem várható, de egyre több szakmabéli gyakorló orvos és egyre több panaszos gondolkodik el azon, hogy most akkor mi is a helyzet. A hivatalos vezetőség reakciója egyelőre csak szempillájuk és kezük remegésében látható, no meg abban a nyomásgyakorlásban, amelyet a tényfeltáró adatokat nyilvánosságra hozó fórumok irányában fejtenek ki.
A hatásosság melletti másik nagy kérdés az öngyilkossági késztetést fokozó mellékhatás. Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy a kezelt pszichiátriai beteget nem illik magára hagyni. Ezalatt azt értem, hogy bármiféle pszichiátriai kezelés bizalmi, pszichoterápiás jellegű kapcsolatot is igényel, ha pedig ez megvan, akkor nem valószínű, hogy öngyilkossági gondolatok esetén a páciens előbb fog a kötélhez folyamodni, mint kezelőjéhez. Nekem tizenöt év alatt egy depressziós, gyógyszeresen kezelt betegem lett öngyilkos, összesen hozzávetőlegesen hétszáz hasonló páciensből. Ez az egy persze nagyon sok és emlékszem, hogy abban az időben elhanyagoltam a vele való kapcsolatot, nem vettem elég komolyan a jelzéseit. Úgyhogy ezt az esetet nem varrnám a gyógyszer mellékhatások nyakába, na nem mintha az rám nézve fölmenést jelentene.
Sajnos a pszichoterápiás kezelés nagy általánosságban nem lehet alternatívája a gyógyszeres kezelésnek. Elsősorban azért nem, mert olyan irdatlan betegség és kezelésigény harapódzott el a jóléti rendszerekben, amit még egészen rövid pszichoterápiákkal sem lehetne kielégíteni. Ezért látom a depresszió probléma (elméleti) egyetlen megoldását a depresszió iránti igény csökkentésében. Ám ezzel éppen ellentétes irányban haladunk, hogy miért, azt a Depresszióipar-ból tudni lehet. Szóval a pszichoterápia nem egy egyszerű műfaj, mint ahogy a lélekkel való foglalkozás általában nem az, ezért is terjed könnyen a biokémiai rövidzárlatos szemlélet. Pszichoterápiára a panaszosok többsége (saját becslés) nem tart igényt és nem is alkalmas rá. Ugyanígy pszichiterápia végzésére a kezelők többsége sem tart igényt és nem is alkalmas rá. A fennálló aktuális helyzetben, akár mesterséges, akár nem, a tabletta jól jön. Legnagyobb bajnak azt látom, hogy a pszichoterápiára alkalmas panaszosok és kezelők sem találkoznak, mert nagy a tömeg és a zűrzavar, így aztán a jól gyógyítható eseteket is bedarálja a rendszer. Mindebből úgy gondolom érdemi változás a közeljövőben nem várható.
Ami miatt mégis üdvözlendőnek vélem a Depresszióipar tényeinek megismerhetőségét az az, hogy így legalább van esély arra, hogy elinduljon egy diskurzus mind szakmai, mind laikus oldalon és mindenképpen szabadabban, mint ahogy eddig a tisztán titkolózós, hazudós, lopós, csalós formában volt. A nehézségek már kezdenek kirajzolódni, ezek úgy tűnik az anyagi és lelki függőségből adódnak. A lelki függőség a tabletták iránt a panaszosok oldaláról nem ismeretlen ügy, a szakma szabályai szerint kezelhető, de csak akkor, ha a szakma felhagy a függőség tagadásával.
A pszichiáterek jelentős része számára azonban a depresszió biokémiai szemlélete identitás szintű bevésődést jelent, amiből az következik, hogy kritikus vélemények hallatán indulati reakciót adnak, mintegy elvesztik a józan eszüket. A minap pl. egy kollégámnak megemlítettem az antidepresszánsok kémiai hatástalansága melletti adatok létezését és az öngyilkossági késztetést fokozó esetleges mellékhatásukat. Válasza az volt, hogy az antibiotikumoknak is lehet allergiát kiváltó hatásuk, de azért még nem hatástalanok. Nos, ezzel a gondolkodási kapacitással sose jutott volna el a diplomáig, tehát csak arra lehet gondolni, hogy az ideológia károsítja a józan ítélőképességet. No de azért beszélgetni mégis csak érdemes és kell is a nehéz kérdésekről.
BGy 2006 03. 22.
Szendi Gábor honlapja:
http://www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu/