Megjelent: Magyar Hírlap, 1996 jan. 16.
Bírói szemle
Az Országgyűlés 1994.december 22-ei ülésén elfogadott, 1995.márciusában hatályba lépett A kóros elmeállapotú személyek gyógykezelése és gondozása című törvénymódosítás alapján, a pszichiátriai osztályokra kötelezően beutaltakat 24 órán, az önként kezelésre jelentkezőket 15 napon belül az orvos köteles a bíróságnak (föl)jelenteni. A bíróság pedig nyolc napon belül tárgyaláson dönt arról, hogy a beteg az osztályon tartható-e.
Íme néhány tipikus tárgyalás, melyekben a betegek személyi adatain kívül minden valóságos: Az elmeosztály foglalkoztató helyiségében vagyunk, mely jelenleg tárgyalóterem. Szereplők: bíró, elmeszakértő, eseti gondnok - azaz a betegek ügyvédje -, referens osztályos orvos (ez esetben én), és néhány tucat beteg. E napon a jog asztalán akarva-akaratlanul terítékre kerülő betegek többsége nem ágyhoz kötött, ők az ajtó előtt állva várják sorsukat. A nővér behívja az első beteget.
Kovács úr csíkos egyen pizsamában lép be. Derűs, érdeklődő tekintetet vet ránk, köszön, majd elfoglalja a felkínált helyet. Őt egy héttel ezelőtt szállították be, véleményének kikérdezése nélkül, tehát kötelezően. Otthon szerencsétlen - szokásától eltérően - néhány napig nem vett magához alkoholt, aminek az lett a következménye, hogy családtagjait betörőnek vélte és hadakozott ellenük. A családorvos már ismerte a pácienst és gyorsan a pszichiátriára küldte. Azóta a delíriumból szépen kigyógyult, de emlékezőképességével még komoly gondok vannak.
A bíró diplomatikus, kissé zavart mosollyal az arcán elkezdi: "Jó napot kívánok! Ön Kovács Gábor?" "Kovács Gábor, szobafestő és mázoló, Galgamácsa, Lenin út 18." - feleli Kovács úr mosolyogva, majd hozzáteszi: "Ismerem a doktor urat a galgamácsai esztékából." Ez is a bírónak szólt, aki most nagy levegőt vesz, hátradől a székében és tovább mosolyog Kovács úrra. Az eseti gondnok a bíróra tekint és halkan kuncog. A bíró folytatja: "Kovács úr! Mi a bíróságról jöttünk, és azt szeretnénk megtudni öntől, hogy a további gyógykezelésébe beleegyezik-e". Kovács úr jókedve töretlen: "Én is voltam a bíróságon '88-ban, amikor a Matyit megverték a cigányok. Én mondtam a Matyinak, hogy baj lesz, ne csináld. Egyébként eljött a Matyi is, kérdezzék meg tőle." A bíró közbevág: "Kovács úr! Azt mondja meg, legyen szíves, hogy akar-e továbbra is itt az osztályon maradni?" "Persze hogy itthon maradok, hát hová mennék, itt lakom." Ennyi elég is. A bíró megköszöni Kovács úr közreműködését, aztán diktafonba mondja a tárgyalás majdani jegyzőkönyvét. Eszerint az osztály a kötelező kezelés kérelmét fenntartja, a szakértő a diagnózis alapján a kezelést indokoltnak véli, az ügyvédnek nincs kifogása, Kovács úr pedig mindebbe beleegyezett. Így a határozat, mely szerint a beteg az osztályon tartható, jogerős.
Következő kliensünk Géza bácsi, egy tiszteletre méltó kort megért ember. Népes családja nagy szeretettel viseltetik iránta, de az utóbbi hónapokban odahaza sajnos nem mindig azt tette, amit elvártak tőle. Előfordult, hogy nem rendeltetésszerűen használta a fürdőszobát, az éj leple alatt óhajtott kukoricát kapálni, megesett, hogy rokonai jóindulatú közeledését bizony barátságtalanul fogadta. Kis nővéri segítséggel odatalál a neki szánt székhez, és enyhe gyanakvással körülpillant a helyiségben.
"Jó napot kívánok Tóth úr! - kezdi a bíró. Azt szeretnénk megtudni öntől, hogy óhajtja-e tovább kezeltetni magát az osztályon?" Géza bácsi bizalmatlan ábrázattal méreget minket, nem válaszol. Az elmeszakértő odasúgja a bírónak, hogy a bácsi nagyothall, mire amaz fennhangon elismétli a fenti kérdést. Géza bácsi felcsattan: "Ne kiabálj! Hát, te, nem vagyok hülye, nahát, hová elmegyek, na hát akkor." Fel akar kelni, de a nővér lágyan visszanyomja, Géza bácsi belenyugszik. Számítógépes röntgenvizsgálat jelentős agyállomány-csökkenést mutatott ki nála, ez okozhatja beszédzavarát és bizalmatlan magatartását. A bíró nem adja föl:
"Tóth úr! Csak azt mondja meg, akar-e itt a kórházban maradni?" Géza bácsi továbbra sem barátkozik: "Minek? Na hát, add ide te, nem kell, jó van akkor." Elengedik az öreget. A bíró magnóra mondja a szokásos szöveget, de a beteg beleegyezése híján a határozat nem jogerős, tehát Géza bácsi nyolc napon belül, három példányban fellebbezést nyújthat be, és ügyét másodfokon is megtárgyalják.
Egy fiatal lány, Zsuzsanna kerül sorra. E pillanatban nem túl ápolt külsejű, de ha nem látnám rajta a súlyos elmebetegséget, csinosnak mondanám. Csendben köszön, leül és sejtelmes mosollyal maga elé réved. A bíró a szokásos szöveget mondja, melyre a lány tekintete felemelése nélkül, halkan a következőt válaszolja: "Nem vagyok beteg, szeretnék hazamenni." Drámai csönd következik, Zsuzsanna föladta a leckét. Ő egy visszatérő betegünk, története szomorú. Családi szeretetlenség elől menekült el egy hallucinált világba, ide senki sem kaphat bebocsátást. Legutóbbi, sokadik öngyilkossági kísérletének nyomát köntöse ujja takarja csuklóján. Az ügyvédben most aktiválódik a naiv jóindulat, barátságos hangon rákezdi: "Azért vagyok itt, hogy az ön érdekét képviseljem, és még én is úgy látom (sic!), hogy önnek további gyógykezelésre van szüksége. Kérem, fogadja el, hogy önt az orvosai tovább kezeljék."
Zsuzsanna mozdulatlan és néma, az ügyvéd csalódott, hiszen végül is mindent megtett. Ekkor a bíró - hasonló attitűddel - átveszi az agitátor szerepet, mire Zsuzsanna elismétli fenti mondatát. Csönd. Felelősségérzet ébred bennem, s bár hallgathatnék is, átveszem a szót: "Zsuzsa." Lassan rám emeli szemeit. "Ma kedd van, pénteken hozzátartozóival hazamehet." Kis szünet után rezzenéstelen arccal válaszolja: "Jó. Pénteken hazamehetek. Ezután a bíró kérdésére is igennel válaszol, így hát elengedik. Újra diktafon következik, a határozat jogerős.
Következő betegünk, Nagyné, önként kérte fölvételét osztályunkra. A közelmúltban családi és munkahelyi gondok csőstül szakadtak a nyakába, és nem lévén kötélidegzetű, egy kissé kiborult. Ideges, álmatlan, rossz hangulatú lett, ezért kérte kezelését, melyet igyekszik nem nagydobra verni, nem is táppénzre ment, hanem szabadságra. Mikor megtudta, hogy bíróság elé kell járulnia, kért egy plusz nyugtatót. A bíró kérdésére, hogy szükségesnek tartja-e további kezelését az osztályon, kissé ingerülten válaszolja, hogy persze, hát azért jöttem be. Ügye ezzel véget ér, a határozat alapján itt tarthatjuk.
Hasonló módon folynak tovább a tárgyalások, míg végül a nem járóképes betegek ágyához vonulunk. Kiss néni sajnos néhány napja nagyon rossz állapotba került, nem eszik, nem mozog, szendergő állapotából alig tudjuk fölébreszteni. Valószínűleg agyi vérellátási zavar okozta elesettségét. A tárgyalásnak azonban meg kell történnie. A bíró az ágy lábánál fennhangon fölteszi Kiss néninek a szokásos kérdést, melyre a beteg először nem reagál. Ekkor a nővér kissé megrázza a néni vállát, mire a hang irányába fordítja fejét és az elismételt kérdésre egy sóhajtásszerű igennel válaszol. Záró procedúra következik, a határozat jogerős.
A fent vázoltakhoz hasonló események '95 tavasza óta hetente játszódnak le a pszichiátriai osztályokon. A procedúrát négy, a lehető legfelsőbb fokon képzett szakember vezeti le, ugyanakkor a lényeget illetően bölcsesség nyomaira nehéz rábukkanni. A betegeket a bírósági tárgyalás megzavarja, nyugtalanítja. Az önként jelentkezők (föl)jelentése pedig az orvosi titoktartást sérti, mivel a bíróságnak a gyógyítási folyamatban nincs szerepe. Hol lehet a hiba? Zsuzsanna skizofréniája, Géza bácsi agysorvadása vagy Tóthné depressziója tényleg bajt, veszélyt jelent számukra, de ezen betegségekkel szemben a jog ugyan mit tud tenni? Kivel, vagy mivel szemben képviseli az eseti gondnok a betegek érdekeit? Vagy talán az egészségükön kívül valaki vagy valami a jogaikat is sérti? Lehet, hogy így van, de akkor miért nincs bírói szemle a belgyógyászatokon vagy az agysebészeten? Vajon a pszichiátriai kezelésre szorultságot jobban meg tudja-e ítélni egy jogász, mint egy pszichiáter? Talán az osztályos orvos - uram bocsá' - rosszindulatból nem enged haza egyes betegeket? Lehet, hogy elmebetegségek nem is léteznek? De akkor miért van elmetörvény? A kihallgatott betegek szokásos kérdése, melyre csak kitérő választ tudok adni, így hangzik: "Doktor úr, mi volt ez?" Az őszinte válasz így hangzana: "Én sem tudom."
B. Gy, 1996
A cikk megjelenése utáni harmadik napon az m1 tévécsatorna Ütköző c. „élő” műsorában vitatkoztam a fenti törvényt védő, azóta már elhunyt pszichiáter kollégámmal. A törvényt később módosították, az önkéntes betegek kikerültek a kötelező bírósági vizsgálatból. Ma a bírói szemle elsősorban az orvosokat védi az időközben elszaporodott, a pszichiátrián élősködő jogászokkal, és lelkésznek álcázott kóklerekkel szemben.
2007-10-27